A Föld rovarfajainak nagyobb része eleven növényekkel táplálkozik, de igen sok közöttük a ragadozó és az élősködő is. Van azonban egy csoport, amely talán még az előzőekénél is fontosabb, és fajszámuk is jelentős, százezres nagyságrendű. Ők tüntetik el más élőlények elhalt maradványait, a korhadt fát, a lehullott avart, a trágyát és a tetemeket. Ezekből az anyagokból folyamatosan óriási mennyiség keletkezik, ami a lebontó rovarok nélkül, ha csak a baktériumokra és a gombákra kellene hagyatkoznia a természetnek, szinte élhetetlenné tenné a Földet. Közülük lehet kiválasztani a 2020-as Év rovarát, tudhattuk meg a Magyar Rovartani Társaság felhívásából. A szavazatokat 2019. december 6-a, éjfélig lehet leadni. A Magyar Rovartani Társaság idén, a lebontásban nyújtott teljesítményük elismeréseképpen az ezüstös ősrovart, a selymes döglegyet és a tavaszi álganéjtúrót állította jelöltként.

Az ezüstös ősrovar(Lepisma saccharina) régi motoros a lebontás témakörében. Szó szerint, ugyanis a pikkelykék (Zygentoma) rendje a devon időszakban, több mint 360 millió évvel ezelőtt alakult ki, és nagyvonalúan lemondva az evolúció nyújtotta előnyökről, jobbára változatlanok maradtak. Őket igazolja, hogy ezt a rendkívül hosszú időszakot nemcsak, hogy túlélték, de remekül alkalmazkodtak az ember környezetében történő élethez. A faj eurázsiai eredetű, az emberi környezethez kötődően azonban ma már az egész Földön elterjedt. Egyszerű felépítésű rágó szájszervével elsősorban elhalt szerves törmeléket fogyaszt. Leginkább a szénhidrátokban gazdag táplálékot szereti, innen ered a tudományos neve is (saccharina). Jóformán bármit elpusztít, még a tapéta és a könyvek sincsenek tőle biztonságban, amelyek a papíranyagukkal (cellulóz) és a szerves alapú ragasztójukkal korlátlan mennyiségű táplálékkal és búvóhellyel szolgálnak számára. Kártevőként van számon tartva, noha valódi problémát leginkább csak könyvtárakban és múzeumokban okozhat. Az ezüstös ősrovar figyelemreméltóan hosszú életű, akár 8 évig is elélhet.

A selymes döglégy(Lucilia sericata) a fémeslegyek (Calliphoridae) családjába tartozik, teste fémesen csillogó, zöld és zömök, hatalmas összetett szemei pirosak, lábai feketék és tüskések. A nőstények holt szerves anyagok (ürülék, dög) felszínére helyezik el petéiket, egyszerre mintegy 100-200 darabot, a lárvák ebben fejlődnek. A kifejlett rovarok általában ürüléken, dögön láthatók, de gyakran virágokat is látogatnak. A selymes döglégy a hagyma fő beporzója. De csak ezért nem került volna fel a listára, kell itt lennie más oknak is. A megoldás a modern bűnügyi sorozatokban keresendő, mint például a Dr. Csont. A döglegyek különböző fajai a halál beállta után szinte azonnal megjelennek, és lerakják a petéiket. Így a tetem környezetének, hőmérsékletének és páratartalmának ismeretében a lárvák fejlettségéből megállapítható a halál időpontja. A selymes döglegyek a gyógyászatban is fontos szerepet kaptak. Mivel a lárvák csak az elpusztult szöveteket fogyasztják, így steril példányaik sebtisztításra, -fertőtlenítésre és a vérkeringést javító mikromasszázsra is használhatóak, akár a sérült testrészek amputációja is elkerülhetővé válik általuk. 

A tavaszi álganéjtúró(Trypocopris vernalis) a dombvidékek és az alacsonyabb hegyvidékek ritkás erdeinek lakói. Nappal aktívak, fémes kék, kékeszöld, vagy zöld színüknek köszönhetően meglehetősen feltűnőek. Érdekesség, hogy északabbra a kék, már-már fekete színű, délebbre pedig inkább a zöld szín dominál. A valódi ganéjtúrók (Scarabaeidae) rokona, de ettől függetlenül, önállóan alakult ki bennük a trágya iránti vonzalom. Rágói a valódi ganéjtúrók szájszervénél jóval egyszerűbbek, és utódairól is jóval kevesebb hűhóval gondoskodik. Egyszerűen ás egy lyukat a földbe, azt teletömi a lárvák tápközegéül szolgáló trágyával, és ennyivel le is tudja a dolgot. A tavaszi álganajtúró inkább a déli lejtőkön növő meleg, ligetes tölgyeseket és karsztbokorerdőket kedveli, míg az erdei álganéjtúró a hűvösebb, zártabb, árnyasabb erdők lakója, bár a két faj élőhelye részben átfedheti egymást. Az álganéjtúrók és a valódi ganéjtúrók a gerincesek, leginkább a patások ürülékének legfőbb lebontói, rajtuk kívül szinte csak legyek végzik ezt a munkát. Könnyű elképzelni, mi lenne a legelőkön nélkülük. A tavaszi álganéjtúró, bár főleg trágyával táplálkozik, nem válogatós, annak hiányában beéri gombákkal, tetemekkel, sőt akár a bomló, nedves avarral is.

A címlapkép csak illusztráció.