agrarszektor.hu • 2022. június 26. 12:30
A jelenlegi aszályos időszakban, különös tekintettel a dél-alföldi régiókra, most mindenki figyelme a vízre összpontosul, ami természetes is, hiszen víz nélkül a magyar talajokban lévő tápanyagok sem tudnak eljutni a növények gyökereihez, s ezáltal a talaj sem tudja kellően táplálni azokat. Nagyon fontos tehát, hogy minél jobban megmaradjon a talaj nedvességtartalma az esetenként csekély csapadék megőrzésével, illetve, ha lehet - és ez egyre inkább szükséges lenne - a víz visszatartásával és az öntözéssel.
Mit tehet a gazda a talaj nedvességtartalmának megőrzéséért? Egyik megoldás a talaj vízmegtartóképességének javítása, ami egy hosszú folyamat, de mindenképp törekedni kell rá. A vízmegtartóképesség növelése egyrészt a szerkezetes, szervesanyagban - és lebontó élőlényekben - gazdag talaj (mint egy kis szivacs), s a talaj fedése által lehetséges - olvasható a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara (NAK) oldalán. Az ilyen talaj öntözés esetén is jobban megtartja a kiadott vizet, azaz növeli az öntözés hatékonyságát is.
Így az aratás idején a szármaradványok kezelése lehet a megoldás a talajnedvesség megőrzése és a talaj vízmegtartóképességének javítása érdekében. Éppen ezért a mulcshagyásra is érdemes lehet egyre nagyobb figyelmet szentelni. A mulcs nagy előnye, hogy nem hagyja az intenzív csapadékhullás hatására eliszapolódni talajokat, és nem roncsolódik azok szerkezetessége. Emellett árnyékoló, takaró hatásával is mérsékli az elpárolgás mértékét, különösen a szeles időjárás esetén.
A mulcsnak nem feltétlenül a belőle kioldódó tápanyagok szolgáltatásában van szerepe, közvetett hatása van a talajéletre is: ezáltal ugyanis mérséklődik a talaj szezonális és napi hőingadozása, nem sérül a szerkezetesség, javul a szervesanyagkészlet, nem beszélve a vízgazdálkodásról. Azonban az sem elhanyagolható, hogy a szármaradványok talajon hagyása, sekély bedolgozása által jelentős mennyiségű, a növények számára felvehető makro-, mezo- és mikroelem kerül a talajba.
Statisztikai adatok szerint a szalmának 2/3-át takarítják be valamilyen formában. Becslések szerint a begyűjtött szalmának mintegy a fele (50-55%-a) alomként vagy takarmányként kerül felhasználásra, egyharmada (25-30%-a) ipari célokat szolgál, a fennmaradó rész (15-25%) energetikai folyamatokban kerül hasznosításra. A táblán maradó búzaszalma fennmaradó részét az esetek többségében beszántják, kis részét a tarlón elégetik. Látható, tehát hogy az emberek a talajról a főtermésen kívül a melléktermék jelentős részét is elviszik, ugyanakkor ebből vissza is kellene pótolni a talajba.
A növényi biomassza talajba visszakerülő részének feltáródása, humifikálódása a növény számára biztosít folyamatos, kiegyenlített tápelem és tápanyag ellátást. Amennyiben ezek az anyagok a növény szármaradványaiból mobilizálódnak, a talaj tápanyagtartalma nő. Ezek alapján egyértelmű, hogy jelentős gazdasági érdek - a víztartás fokozásával még jelentősebb a haszon - is fűződhet a szárbontás által a melléktermékek talajba juttatásához, hiszen műtrágyázási költségek is csökkenthetőek ezáltal.
A szárbontás elősegítése érdekében a melléktermékek talajba juttatását követően - megfelelő hőmérsékleti viszonyok mellett mikrobiális tarlóbontó készítmények is használhatóak. Ugyanakkor az esetlegesen fellépő ideiglenes N hiányt és az azzal együtt járó pentozánhatást kivédésére 100 kg szárazanyaghoz 0,8 kg N hatóanyagot - mely lehet szerves eredetű forrás pl. hígtrágya, szennyvíziszap, istállótrágya is - lehet adni. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a szárbontás hatékonyságának fontos eszköze a megfelelő kijuttatás és agrotechnika.
A szármaradványok talajba visszajuttatása tehát nem egy évre, hanem az elkövetkezendő évtizedekre javíthatja talajaink kondícióját, biztosítja a megfelelőbb tápanyag- és vízgazdálkodást. A VPAKG2021 pályázatban is vállalható volt, hogy az ember 3 évből legalább egyszer a területén hagyja a szármaradványokat a fenti célok segítése érdekében.