Meddig bírják még ezt a magyar erdők? Nincs mese, most már lépni kell

Elsőként talán érdemes a környezeti változások hatásait számba venni. Nagyon sokat hallani róla, hogy az erdőkre meghatározó hatással lévő környezeti feltételek az ország majd minden térségében belátható időn belül olyan mértékben leromlanak, ami nem csak megkérdőjelezheti, hanem ellehetetlenítheti a jelenlegi faállományok fenntarthatóságát - olvasható a NAK oldalán. A folyamat pedig sokkal gyorsabb annál, hogy azt az erdők a genetikai változatosságukból fakadó alkalmazkodóképességükkel le tudnák követni. Azaz vagy az ember segíti a folyamatot, vagy egyszer csak elveszítheti az erdei életközösség életfeltételeit biztosító, és nem utolsósorban az erdőgazdálkodás legfontosabb tárgyát képező faállományt. Ez utóbbi az Alföld déli térségeiben ma már sajnos több ezer hektáron tapasztalható.

A másik hatás valójában nem új, csak egyre fájdalmasabban érezhető. Az erdősítések sikeressége mindig nagyban függött az időjárási viszonyoktól, így nyilvánvaló, hogy azok tartós romlása az erdősítési kockázatokat is jelentősen megnöveli. Előfordulhat tehát, hogy ugyanazok a fafajok egy szomszédos erdőben látszólag problémamentesen élik életüket, az erdősítésben viszont nem képesek megvetni a lábukat. A NAK szakértői szerint hiába találják ki az ágazat szereplői, hogy adott erdőben hosszú távon melyik fafajoknak lennének nagyobb túlélési esélyeik, ha azokat csak nagy nehézségek árán tudják, vagy egyenesen képtelenek ott megtelepíteni.

A klímaváltozás említett két hatása sok esetben egymással átfedésben érvényesül, azokat nem könnyű szétválasztani. A két problémakör ugyanakkor eltérő kezelést igényelhet, így az elhatárolásuktól sem lehet eltekinteni. 

Az erdősítési kockázatok csökkentése terén indokolt lehet az erdősítési szokások felülvizsgálata, adott esetben átértékelése. Ebben az esetben ugyanis klímaadaptáció alatt nem az erdők ellenállóképességének a növelését kell érteni, azok összetételének vagy szerkezetének a megváltoztatásával, hanem az erdőgazdálkodási tevékenység alkalmazkodását a megváltozott környezeti viszonyokhoz.

Egyik ilyen irány a jogszabályokban már megjelent, az erdőfelújításokhoz kapcsolódó évszázados szakmai elvárások enyhítése. Például annak lehetővé tétele, hogy egy tölgyes vagy cseres helyén más őshonos, természetes úton könnyebben megtelepülő fafajokból álló faállományt (pionír fafajokból álló erdők) hozzanak létre, vagy az említett vágásérett erdőket azok természetes vagy mesterséges mageredetű felújítása helyett sarjaztassák. Ide tartozik továbbá az erdősítési tőszámelvárások folyamatos enyhítése is.

Az erdősítési kockázatok csökkentésére lehetőség van régi-új erdőgazdálkodási praktikák alkalmazásával is. Ezen a téren a legfontosabb, hogy az erdősítési kockázatokat és azok csökkentési lehetőségeit az erdőgazdálkodó és a szakirányító már a véghasználat megkezdése előtt megismerje és mérlegelje. A véghasználat ugyanis kéz a kézben jár az erdőfelújítással. A folyamatot tehát nem elég csak a véghasználat befejezéséig látni, érdemes azt az erdőfelújítás befejezéséig áttekinteni, átgondolni és megtervezni.

Így derülhet ki, hogy akár már a véghasználat módjának, területi kiterjedésének és időpontjának a megválasztása is hatással lehet az erdőfelújítás kockázataira. A jogszabályi elvárásoktól függetlenül sok esetben hasznos lehet például kihasználni a környező vagy a felújítandó faállományok védő hatását (térben és/vagy időben több ütemben, kisebb területeken megvalósított véghasználat). Célszerű figyelemmel lenni arra is, hogy a véghasználat időpontját az ember összhangba hozza az erdőfelújítással. Késő tavaszig, nyárig elhúzódó véghasználat esetén ellehetetlenülhet a gyökérről történő sarjaztatás, kockázatos kései erdősítésekre kényszerülhetnek az erdőgazdálkodók, vagy elvesztegethetnek egy évet, ami akár behozhatatlan versenyhátrányt eredményezhet a friss erdősítésnek a területen felverődő buja vegetációval szemben.

Korai és gondos tervezést, felkészülést és odafigyelést igényelhet a helyes talajelőkészítés megválasztása és kivitelezése, valamint a nagyobb megeredéssel kecsegtető szaporítóanyag megválasztása, beszerzése és erdősítésig történő tárolása is. Sokszor eredményes lehet a facsemeték ültetés utáni visszavágása is.

A régi praktikák felidézése és alkalmazása mellett érdemes szót ejteni az új, innovatív megoldásokról is, amelyeket az erdőgazdálkodó a megnövekedett kockázatok kivédésére a saját jól felfogott érdekében talál ki vagy alkalmaz. Jó lenne ilyenekből is vagy egy tucatnyit felsorolni, de ezen a téren még szűkös a kínálat, vagy hiányos az információáramlás. A NAK abban bízik, hogy a célul kitűzött Erdészeti Klímaadaptációs Stratégiában vagy annak eredményeként talán megszaporodnak az ilyen, ajánlásra is érdemes jó gyakorlatok. Sokan ilyen ígéretes megoldásnak tartják például a burkolt gyökérzetű csemeték alkalmazását.

Hasznos lehet időben látni azt is, ha a megemelkedett költségek és a stagnáló faárak következtében a faállomány kitermelése és újraerdősítése anyagilag várhatóan csak szerény eredménnyel vagy éppen veszteséggel fog zárulni. A véghasználat megkezdése előtt még lehet gondolkodni alternatívákban, vagy költséghatékonyabb megoldásokon, a fakitermelés után már kényszerpályára kerülhet a folyamat.

Összefoglalásképpen elmondható, hogy az erdősítési kockázatok szempontjából kulcskérdés a véghasználat és az erdősítés egymással összefüggésben és időben történő alapos megtervezése, valamint az erdőfelújítás szakszerű, gondos és gyors kivitelezése. Aki nem lép időben és jól, az - a klímaváltozás kedvezőtlen hatásai miatt különösen - sok esetben már csak sorozatos sikertelenséggel és többletköltséggel kikövezett úton fog sodródni az erdőfelújítási határidők felé.