Így ég el az agrárvagyon: ebbe sokan belerokkanhatnak

Mivel ilyet még senki nem élt meg, nagy a tanácstalanság és sajnos a tehetetlenség. A szokásos módszer, mi szerint majd a miniszter, az EU küld pénzt, hogy kisegítsen a bajból, már nem jelent megoldást, csak elodázást. Az országot járva az életösztön ébredezését látom, de földrajzilag hatalmas a különbség a veszélyérzet szintjében. A Duna jobb partján sokan még csak kisebb, bár már trendszerű hozamromlásaik ellenére nem érzik a katasztrófát. Most

Vörösmarty Előszó című verse szerint még sokan nem hallják a szót. Tehetetlenségüket, szorongásukat apró lépésekkel fedik el, pedig ez ma már nem elég. Erőt próbáló a gazdálkodás minden elemében egyszerre változtatni, szemléletet váltani. A cselekvő ember dicséretét zengjük, hiszen ők a jövő magjai.

Nem hirtelen vészről, hanem folyamatról beszélünk, de nem hittünk a farkast kiálltónak. Ahogy szűkül a jövedelemtermelő képesség a mezőgazdaság alapját adó szántóföldi növénytermesztésben, a kertészetekben, vagy állattartó telepeken, úgy értékelődnek le a vagyonelemek, a föld, a telephely, a géppark. A trend pedig gyűrűzik tovább minden irányban. Elindultak a körbetartozások, nő a feszültség. Most kiderül, ki a legény a gáton, ki tudja fenntartani a fizetőképességét, ki tartalékolt annyit, hogy ne legyen gondja.

A fókusz jelenleg a fejlesztésekről átkerült a válságkezelésre. Ez át- és előrelátást, adatalapú döntéseket, átgondolt partnerválasztást, tanulást, együttműködést igényel. Merjünk segítséget kérni!

Miből látszik, hogy fordult a kocka?

1. Például abból, hogy rohamosan romlik a mezőgazdaságban a likviditás.
2. Hiába emelkednek kitartóan a támogatások, már nem tudják arányosan élénkíteni a beruházásokat. A két görbe már 2022-ben elszakadt egymásról.
3. A földárak emelkedése tavaly marginálissá lassult, idén pedig örülhetünk, ha nem szakadnak be. A KSH adatai szerint az átlagos szántóárak 2008 óta csaknem ötszörösükre, a bérleti díjat három és félszeresükre nőttek. Itt jelzem, hogy a földértékelési módszerek megújítása elkerülhetetlen. Ha nem vesszük figyelembe a termőképességet, vízellátottságot – hogy csak a két legfontosabbat említsem –, félrevezetjük egymást.
4. A mezőgazdasági géppiac a 2022-es csúcs óta nem találja magát.
5. A mezőgazdaság hitelállománya csökkenni kezdett.
6. A mezőgazdaság kibocsátása – a 2024. évi 5,4 százalékos visszaesés után – ugyan még emelkedett tavaly, de ez az áraknak volt köszönhető (+10%), hiszen a termelési volumen 3,6, ezen belül a növénytermesztés 8,7 százalékkal esett vissza. Idén már mindkét tényező lefelé húzza a kibocsátást.
7. Az agrár-külkereskedelmi egyenleg tavaly jelentősen, 18,2 százalékkal, idén az első hét hónapban 4,3 százalékkal csökkent forintban.

A likviditási ráta alakulása a mezőgazdaságban 2007-2024 között (Forrás: AKI FADN)

Van erősebb függés, mint a támogatás? (Forrás: KSH)

Ma egy lefelé tartó spirálban forgunk. Hogy ki hol tart ebben, az kinek-kinek a maga tehetsége függvénye.

Az árbevétel kiszámíthatatlansága következtében viszont nő a forgóeszközhitel-igény, romlik a hitelképesség, nő a fizetésképtelenségi kockázat. Ennek következtében fokozatosan csökken a saját tőke, az eszközállomány értéke, a gazdaság piaci értéke, a versenyképesség. Egyes gazdaságok kénytelenek tartalékaikat felélni vagy eszközeiket értékesíteni, ami közvetlen vagyoncsökkenést eredményez. E tényezők nem külön-külön, hanem egymást erősítve hat.

A negatív spirál kialakulása az időjárás okán:

1. Az időjárási károk csökkentik a termelést.
2. A kisebb termelés miatt csökken a bevétel.
3. Az alacsony bevétel miatt kevesebb forrás jut beruházásokra.
4. A technológiai lemaradás tovább növeli az időjárási kitettséget.

Azok a fránya arányok!

A kisebb farmereket – alacsonyabb költségeik és támogatással körülpárnázott gazdálkodásuk ellenére is – súlyosabban érintik a terméskiesések. Minél nagyobbak a cégek, cégcsoportok, annál nagyobbak a kiesések, viszont alacsonyabbak az arányok. Az általánosítás persze mindig sántít, hiszen minden szektorban és minden méretben vannak sikeres, felkészült csapatok. Nos, ők a jövő agráriumának magjai, a növekedési gócpontok. Ez már folyik. A tudásközpontok körüli integrációk egyre többen vannak és egyre nagyobbak. A gond az ütemmel van.

Minél gyorsabb ez a józan észen, életösztönöm, érdekfelismerésen keresztüli együttműködés, annál kevesebben esnek majd ki a szektorból. Mindenkire szükség van, de sajnos túl sokan versenyképtelenek. Akik ezt belátják, azok elmennek azokhoz, akik jobban tudják, merre van az előre. A többieknek szinte egyszerre fog eszébe jutni az, hogy eladják földjeiket, üzemeiket. Ebből óriási zűrzavar és áresések lesznek.

Lásd az analógiát a búzatermeléssel. Ott is mindenkinek ugyanaz az ötlete támadt: őszieket kell vetni, de csak kevesen hangolták össze és vetettek minőségi fajtákat. Az eredmény: teli raktárak, száznál több fajta keveréke, túlkínálat, alacsony árak.

A mezőgazdasági üzemek értékének meghatározásakor a leggyakoribb módszer az eszközalapú. Ha pedig az eszközök piacán túlkínálat van, nem nehéz megjósolni, hogyan fognak leértékelődni az üzemek. Ha a jövedelem-alapú (DCF) módszert választjuk, akkor sem állunk jobban, hiszen ez a jövőbeli pénzáramokat értékeli. Éppen ezek azok, amelyek egyre bizonytalanabbak: piaci áringadozások, támogatások, időjárási kockázatok, hozamok, inputköltségek, stb.

Ne csodálkozzunk azon, hogy a korábban az agráriumban megtermelődött források, jövedelmek most már nem egy az egyben áramlanak vissza, hanem a szektoron kívüli befektetésekkel próbálják az egyensúlyt megtartani, a jövedelmezőség csökkenését ellensúlyozni. Szépen ezt úgy mondjuk, hogy diverzifikálják bevételi forrásaikat. Az alkalmazkodási képesség egyre inkább a vagyoni helyzet megőrzésének és növelésének kulcstényezőjévé válik.

Ízlelgessük! Az EU-csatlakozás óta több mint 16 ezer milliárd forint áramlott az agráriumba. Ha ehhez hozzáadjuk a kedvezményeken keresztül jutatott előnyöket, forrásokat, még elképesztőbb számokat kapunk. Még ha valóban nem tudjuk, hogy ebből mennyi áramlott ki a támogatásokból a szektorból, akkor is fájdalmas szembesülni azzal, hogy az akkori 4,1 százalékról lezuhant 1,4 százalékra a mezőgazdaság aránya a GDP-ben. Persze a támogatásokból nem csak a mezőgazdaság részesült, de ez sem változtat azon a tényen, hogy marginálissá vált a hozzájárulásunk az ország gazdasági teljesítményéhez. Közben megőriztük a tájat? Óvtuk a környezetet? Fenntarthatóan gazdálkodtunk a természeti erőforrásokkal?

Szóval, mielőtt új stratégiai irányokat fogalmazunk meg, tartsunk önvizsgálatot! Tegyük össze kétségtelenül hatalmas szellemi, anyagi erőforrásinkat, és rántsuk ki egy irányba együtt kátyúba ragad szekerünket! A piac mechanizmusainak erőteljesebben kell érvényesülni.

Ahogy arra fentebb már utaltam, a jövőkép középtávon pozitív. A magyar agrárium hamarosan levetkőzi magáról azokat ballasztokat, amit nagyon rég óta cipel. Megkönnyebbülve, kisebben, de koncentráltabban veszi fel új szerkezetét. Nyilvánvaló, hogy jövőnk a magas minőségű élelmiszerszegmensekben van. Ahhoz, hogy az ezek előállításához szükséges feltételek helyreálljanak, jelentős koncentráltságra van szükség. Ez nem jelent feltétlenül tulajdonosi koncentrációt. Sőt, sokkal szerencsésebb lenne, ha stratégiai együttműködések mentén alakulna ki.

Arra kell koncentrálnunk, hogy egészséges talajon, egészséges növényt, egészséges állatot állítsunk elő. Csak így tudunk a szántóföldtől az egészségig tartó értékláncot fenntarthatóan felépíteni. Szóval, egy út van előttem, melyiket válasszam. Ehhez le kell bontani, és újra kell építeni a magyar agráriumot, méghozzá a gazdaság és a társadalom igényeivel összhangban, abba beépülve. Nem elég új agrár jövőképet megfogalmaznunk. Annak illeszkednie kell a gazdasági és társadalmi stratégiákba, hiszen csak akkor tud kiteljesedni.

Ha pedig ebből a hatalmas léptékből nézzük, bizony elkerülhetetlen a fájdalmas leépülés, de minél rövidebb lesz, annál kevesebb fájdalommal léphetünk vissza a siker útjára.