Braunmüller Lajos • 2026. augusztus 26. 11:31
Az egymást követő aszályos évek, az állatállomány pusztulása, a megdrágult üzemanyag és műtrágya, a régóta tartó fegyveres konfliktus és mindennek tetejében a nemzetközi segélyezés erőteljes csökkentése együttesen a katasztrófa szélére sodorta Szomáliát. A régóta súlyos problémákkal küzdő országban a hagyományosan a pásztorkodásból élő népesség mára javarészt elvesztette a vagyonát és megélhetését jelentő állatait, a földművelés az aszály miatt ellehetetlenült, a segélyezési pontokat pedig tucatjával kellett bezárni, mióta az Egyesült Államok úgy döntött, hogy nem finanszírozza tovább a korábbi segélyezési programjait. Az ENSZ gyermekvédelmi szervezete, a UNICEF a helyszínen próbál életeket menteni. A szervezet globális szóvivője, James Elder Szomáliából adott interjút az Agrárszektornak, amelyben elmondta: a komplex krízis az ország mezőgazdaságának, így élelmezésének összeomlását eredményezte - ráadásul a finanszírozás hiányában nem is lesz változás, amíg a magánadományozók a zsebükbe nem nyúlnak.
A szomáliai válságot a nemzetközi sajtó elsősorban aszályként és éhínségként írja le. A helyzet viszont sokkal összetettebbnek tűnik: egyszerre van jelen a klímasokk, a folyamatos fegyveres konfliktus, a belső menekülthullám, a betegségek kockázata és az emelkedő élelmiszerárak. Az Ön szemszögéből, aki most is a helyszínen van, melyik tényező okozza a legnagyobb kárt a gyermekeknek, és miért veszélyesebb ezeknek a sokkoknak az együttállása, mint bármelyik önmagában?
Épp most tértem vissza az ország délnyugati részéről, jelenleg Mogadishuban vagyok. Azt látom, hogy a jelenlegi fő probléma, ami miatt az itteni emberek most különösen nagy bajban vannak, az a folyamatos, egymást követő klímasokkok és a segélyek csökkenésének együttese. A szomáliaiak korábban is szembesültek konfliktussal és aszállyal. De ez már nem egyetlen száraz periódusról szól, hanem folyamatos, évről évre visszatérő kedvezőtlen időjárásról: a gazdák többé nem bízhatnak abban, hogy valamikor jön az eső, egy egyre melegebb és szárazabb klímáról van szó. Ezzel egy időben olyan alapvető dolgok, mint az üzemanyag és a műtrágya, drasztikusan megdrágultak – többek között az iráni háború miatt. Mindezek tetejére most jött a segélyek visszavágása. Világszerte példátlan mértékű segélymegvonást látunk, de amit Szomáliában tapasztalok, az a lépték, a sebesség és a hatás miatt egyszerűen elsöprő.
Hogy egy példát mondjak: egészségügyi és élelmezési intézmények százai zártak be. Ennek szinte azonnali a hatása. Az idei év első hat hónapjában 30 százalékos, tehát nagyjából egyharmados növekedést láttunk a tavalyihoz képest azoknak a gyermekeknek a számában, akiket súlyos akut alultápláltsággal és szövődményekkel vettek fel.
Épp a szövődmények teszik ennyire veszélyessé a helyzetet. Kevesebb működő intézmény hosszabb utakat jelent az anyáknak és a csecsemőknek, a hosszabb utak késői kezelést, a késői kezelés pedig súlyosabb betegségeket és őszintén szólva nagyobb halálozási kockázatot. A klíma és a konfliktus ütközése, most pedig az erre ráadásul érkező segélymegvonások azt jelentik, hogy
az egészségügyhöz vezető ajtók bezárulnak, az élelmezési szolgáltatások leállnak, és az olyan alapvető dolgok, mint a víz, az oktatás és a védelem egyre távolabb kerülnek a hétköznapi szomáliaiaktól.
Ez tehát egy folyamatosan zajló válságok láncolatának az eredménye. Szomália régóta súlyos gondokkal küzd, a politikai instabilitás, a fegyveres konfliktusok és a rendre visszatérő aszályok miatt már többször az éhínség határára sodródott az ország. Ez alapján tehát Szomália ellenálló képességével van a probléma?
Nem mondanám, hogy az ellenálló képességgel van a baj, mert ennél ellenállóbb embereket nem igazán találni. Ők azonban olyan sokkok végpontján állnak, amelyek egymásra torlódnak, és amelyeket egyetlen népesség sem tudna elviselni.
Amikor 2022-ben és 2023-ban a klímaválság ismét az éhínség szélére sodorta az embereket, volt nemzetközi támogatás, és az éhínséget sikerült elhárítani. Az elmúlt tíz évet újra és újra a klímaválság határozza meg - ebben a helyzetben szerintem lehetetlen bármiféle ellenálló képességet fenntartani külső támogatás nélkül.
Óriási igazságtalanság zajlik itt.
Ha az összes asszonyra gondolok, akikkel találkoztam – és néhányukról tudnék is mesélni –, egyiküknek sincs autója, soha nem ültek repülőn, nincs légkondicionálójuk. Nincsenek divatcuccaik, nincs pazarolt áram, nincs elpazarolt víz. Egy átlagos nyugati ember karbonlábnyoma szinte minden ilyen pontot kipipál, ami jelentősen hozzájárul a globális felmelegedéshez. Egy átlagos szomáliai szinte egyiket sem. Tehát a globális felmelegedés a konfliktust teszi egyre rosszabbá, arra rakódik az emelkedő üzemanyag- és műtrágyaár az iráni háború nyomán, most pedig mindennek a tetejére jönnek a segélymegvonások.
Ez azt jelenti, hogy azokat a forrásokat és szolgáltatásokat, amelyekre a világon bárhol, bármelyik országban szükség lenne az anyák és a veszélyeztetett gyermekek védelméhez, épp akkor vonják meg, amikor a nyomás a válságból a katasztrófa felé löki a gyerekeket.
Jelenleg csaknem kétmillió gyerek néz szembe akut alultápláltsággal, ám nem pusztán azért lesznek súlyosan alultápláltak, mert országosan nincs elég élelem. Mennyiben szól a probléma az élelmiszer elérhetőségéről, és mennyiben arról, hogy a családok elvesztik a vásárlóerejüket, a megélhetésüket, vagy fizikailag nem tudják elérni az élelmiszer-, egészségügyi és vízszolgáltatásokat? Nem az a gond, hogy az élelem nem ott van, ahol az emberek?
Pontosan, és nem az egyik vagy a másik okról van szó, hanem mindegyikről egyszerre. Kevesebb a finanszírozás az élelmiszerre – akár a Világélelmezési Programnál, akár a UNICEF-nél a súlyos akut alultápláltság kezelésére –, kevesebb a forrás, kevesebb a szolgáltatás. Így az alultáplált gyereket nevelő családoknak most tovább kell várniuk, és messzebbre kell utazniuk. Mindez egy olyan klímaválság hátterében történik, amely tönkreteszi az emberek megélhetését. Hadd meséljek egyetlen asszonyról. Két nappal ezelőtt találkoztam vele az ország délnyugati részén. Volt otthona, a gyerekei iskolába jártak, volt jószága.
Ezek az emberek pásztorok, tehát a szarvasmarha a jövedelmük forrása és egyben a vagyonuk is, olyan, mintha a bankszámlájuk lenne. Az aszály és az egyre romló éghajlat elkezdte elpusztítani az állatait, végül az összeset elvesztette. Egy viszonylag jómódú életből a semmibe került.
Menekülnie kellett, segítséget keresve, de az nem volt a közelben – megint csak a segélyek megkurtítása miatt. Mára az élete a feje tetejére állt. Egy tákolt menedéke van, műanyagból és botokból, ami semmilyen védelmet nem nyújt. Amikor találkoztam vele Bukhara városában, Szomália délnyugati részén, három gyermekét vitte oda, mert azt mondták neki, ott lesz támogatás. Amikor odaért, a helyi közösség – amely maga is szegény – adott neki némi ruhát és paradicsomot, de a nemzetközi közösségtől semmit nem kapott. Nem tudom megmondani, hányszor hallottam ezt a mondatot: "Mindenünket elvesztettük. Azt mondták, itt lesz segítség. Egy, három, öt nap után ideértünk, és a semmibe érkeztünk." Amikor megkérdeztem ezt a nőt, mit kérnek a gyerekei, azt mondta: ételt, ruhát és iskolát. De más anyák úgy néztek rám a kérdést hallva, mintha megőrültem volna, és azt felelték: nézz csak körül. Számukra tehát nagyon megterhelő minden, nem maradt anyagilag sem semmijük, de a boldogság is lehetetlen ilyen feltételek mellett. Ez a nő esténként mesél a gyerekeinek, olvas nekik, mindent megtesz, hogy fenntartsa az oktatás valamiféle látszatát – de nincs semmijük. És miközben a világ elfordul, ő nap mint nap nézi, ahogy a gyerekei egyre soványabbak lesznek.
Amikor tehát vágnak a forrásokból, nemcsak azokat büntetik, akiknek semmi felelősségük nincs a helyzetben – hanem cserben hagyjuk azokat, akiknek semmilyen beleszólásuk nincs mindebbe.
Ezekben a gazdasági rendszerekben és társadalmakban a jószág valóban sokkal több, mint pusztán haszonállat: ez a család vagyona. Hogyan tudnak a humanitárius programok reálisan segíteni ezeknek a családoknak megvédeni, vagy most már inkább újjáépíteni az állatállományukat, ahelyett hogy csak a megélhetés összeomlása utáni következményeket kezelnék? Van egyáltalán reális esély az állatállományok újjáépítésére?
Úgy vélem, mindennek a kulcsa az oktatás. A szomáliaiak szorgalmasak, minden fiatal azt mondja, hogy oktatást, képzést és munkát akar. A UNICEF sok ilyen szakmai képzést tartott gyerekeknek és fiataloknak, de ebből is kivonják a finanszírozást. Ez gyakran olyan gyerekeknek szólt, akiket fegyveres csoportok soroztak be, majd végül szabadon engedtek, vagy más erők kimentettek és átadtak olyan szervezeteknek, mint a UNICEF. Ez a fajta támogatás is eltűnt.
Ha az élelmezést tekintjük, érdemes ezeket a megvonásokat abban a kontextusban látni, hogy mit sikerült korábban elérni – és így mi az, ami veszélybe került. A megvonások súlyosbodását megelőző négy évben a UNICEF több mint kétmillió lányt és fiút segített a súlyos akut alultápláltság esetén. A gyógyulási arányuk 98 százalék volt. Ez mindent megváltoztat: ezek a gyerekek kisebb eséllyel szenvednek növekedési elmaradást, és nagyobb eséllyel jutnak oktatáshoz.
Szomália az egyik olyan ország, ahol a legmagasabb a gyermekek elleni jelentett jogsértések aránya, miközben a finanszírozás visszavágása miatt több tucat gyermekvédelmi intézmény zárt be. A fiataloknak gyakran képzést és munkát ígérnek, de valójában gyerekkatonának csinálnak belőlük és harcra kényszerítik őket. A UNICEF korábban több száz ilyen gyereken segített, miután megmenekültek, képzést biztosítottunk nekik, villanyszerelést, gépészetet és hasonlókat tanultak, sokan közülük munkát, megélhetést is találtak. A segélymegvonások ezt a programunkat is hátrányosan érintik. Jelenleg szerintem nem az a kérdés, hogy Szomáliának kevesebb segélyre van-e szüksége, mert a világ helyzete nehezebbé vált – hanem inkább az, hogy megengedheti-e magának a világ, hogy Szomáliát még törékenyebbé tegye, miközben ezek a nehézségek egyre csak sokasodnak.
A témával korábban foglalkozott az Alapvetés podcast is:
Mi a helyzet a probléma akut szakaszában? Amikor egy súlyosan alultáplált gyermek megérkezik egy UNICEF által támogatott intézménybe, mit tudnak valójában tenni azért, hogy megmentsék az életét? És hol vannak a legnagyobb hiányosságok? Tudom, hogy a forráshiány miatt több száz egészségügyi és táplálkozási intézményt egyszerűen bezártak, de ahol jelen vannak, ott mit tudnak tenni ezekben az első órákban, illetve napokban?
Az összes stabilizációs központban ahol jártam, van egy tábla, amelyen az összes eset látható – és egyre több a gyermek. Ezen bemutatják a számokat, azt, hogy mikor kerültek be a stabilizációs központba, mikor mentek át a járóbeteg-osztályra, és így tovább. Az utolsó oszlopban pedig ott a "halálozás" rovat – és ez leggyakrabban nullát mutat. A hozzánk eljutó gyermekek esetében nagyon magas, 95-98 százalékos a gyógyulási arány. Az orvosok, az ápolók tudják, mit kell tenniük. Van kész, azonnal felhasználható terápiás élelmiszerünk, megvannak az ellátmányok.
A gond azokkal a gyermekekkel van, akik nem jutnak el hozzánk, akiket nem látunk. Az anyák és a csecsemők, akiknek nem volt pénzük az utazásra – ők azok, akik meghalnak, akiket nem látunk. Ez különösen fájdalmas.
A táplálkozás nem választható el a tiszta víztől és a betegségekkel szembeni küzdelemtől. Mennyire fontos, hogy ne különálló problémaként kezeljék az alultápláltságot, hanem a terápiás élelmiszert, a tiszta vizet, a higiéniát, az oltásokat és az alapvető egészségügyi ellátást együtt biztosítsák?
Ez az együttes szolgáltatás a legfontosabb. A víz igazi érték Szomáliában. A UNICEF tavaly több mint egymillió embert ért el sürgősségi és fenntartható vízellátási szolgáltatásokon keresztül. Számos közösségben, ahová eljutok, mi építjük meg a kutat és a szivattyút, de utána ők tartják karban, ők fizetik az üzemanyagot, a generátort, ők tartják működésben – ez a közösség sajátjának érzi a rendszert. Az aszály persze nagyon megnehezíti a dolgokat, nincs végtelen vízkészlet.
Aztán ott van az üzemanyagköltség kérdése. A víz ára a generátorok üzemanyagának költsége miatt csaknem megnégyszereződött. Ez óriási különbség azoknak, akik a létminimum határán élnek. Egyszer csak háromszorosára, négyszeresére nő az üzemanyag ára egy máshol zajló háború miatt, amelyhez az ittenieknek semmi köze, és a víz ára hihetetlen mértékben megemelkedik.
Ez azt jelenti, hogy nem tudnak öntözni, elpusztulnak a termények, elpusztul a jószág, a gyermekek pedig nem biztonságos forrásokból isznak – és beindul az alultápláltság ördögi köre.
Mit kellene másképp tennie a nemzetközi közösségnek? Reálisan mit tehetnek most a kormányok, az adományozók, a mindennapi emberek vagy a szélesebb nemzetközi közvélemény, hogy megelőzzék, hogy ez a válság újabb katasztrófává váljon?
Egyszerű a képlet: minden finanszírozás kérdése. A munkánk arról szól, hogy eljuttassuk a terápiás élelmiszert azoknak a gyermekeknek, akiknek szükségük van rá. A jó hír az, hogy a UNICEF-nek megvannak a jól megtervezett és hatékony programjai, tudjuk, mit kell tenni, megvannak a partnereink, megvannak az ellátási láncaink.
Csak épp nincs meg a szükséges mennyiségben az a különleges, terápiás célú tápszer, ami mindent megváltoztatna. Nem bonyolult a megoldás, de azon múlik, hogy a nemzetközi segélyezés visszavágásának idején az emberek a zsebükbe nyúlnak-e, és támogatják-e azokat a gyerekeket és anyákat, akik valóban mindent megtettek, amit csak tudtak.
Ez az utolsó, amit megemlítenék: amikor az ember Szomáliában jár, nem lát segélyre várakozó embereket. Mindent megtesznek, amit csak lehet, hogy gondoskodjanak a gyermekeikről – egészen addig, amíg egyszer csak már nem tudnak többet tenni. Ekkor van szükségük a támogatásra. És most olyan ponthoz értünk, ahol úgy tűnik, mintha a világ hátat fordított volna az embereknek éppen a legnagyobb szükségük pillanatában.
Trump esetleges távozása után, a jövőben elképzelhető-e, hogy az Egyesült Államok ismét ezeknek a programoknak a fő finanszírozója legyen, ahogyan korábban is volt?
Reméljük, hogy igen. A munkám egyik kiváltsága, hogy bejárhattam a világot, és láttam, milyen nagylelkű volt korábban az Egyesült Államok. Sőt, azok, akik megkapják ezt a segítséget, pontosan tudják, honnan érkezett. Óriási megbecsülést éreznek az Egyesült Államok iránt. Ez nem csupán elvi szinten helyes, hanem gyakorlati szinten is. Ha az amerikai finanszírozás valahol taníttat egy lányt, akkor ez a lány sokkal nagyobb valószínűséggel lesz egészséges egy terhesség alatt, és taníttatja majd a saját lányát is. Ott vannak azok a képzési programok, amelyekről beszéltem, amelyeknek köszönhetően a fiatalok gondoskodhatnak a saját családjukról, és úgy támogathatják a közösségeiket, ahogy szeretnék.
Gondoskodni tudunk arról, hogy a gyerekek ne süllyedjenek súlyos alultápláltságba, ami egyszerre nagyon veszélyes és sokkal költségesebb is. Rengeteg okból reméljük tehát, hogy a finanszírozás visszatér, hiszen végső soron mélységesen összekapcsolódott világban élünk – szerintem ezt mindenkinek fontos szem előtt tartania. Nem arról van szó, hogy valamilyen módon el vagyunk szigetelve egymástól, ha Szomáliában probléma van, az érinteni fogja az európai lakosságot is.
Ennek ellenére Európa-szerte érezhetőek a finanszírozási megszorítások. Fel kell ismerni, hogy a gyerekek védelme nem valamiféle hatékonytalanság. A működő segélyezés leépítése a legnagyobb szükség pillanatában nem biztonságos döntés. Ez egy olyan döntés, amelynek árát később fizetjük meg: stabilitásban, migrációban, pénzben, elveszett fejlődésben, és vannak gyerekek, akik bizony az életükkel fizetnek ezért az elhibázott döntésért.