Itt az 5 lépés, amivel pár év alatt javítható Magyarország vízbiztonsága

Ha valamennyire sikerült nyomon követnünk az idei év időjárási viszontagságait, akkor észrevehető, hogy már 2026 tavaszán is láthatóak voltak a problémák. Ez megmutatkozott például abban, hogy 1901 óta a harmadik legszárazabb és a kilencedik legmelegebb tavasz volt az idei. Később június 22,5°C-os országos középhőmérséklete 2,7°C-kal haladta meg az 1991–2020-as átlagot; a 39,8 milliméteres csapadék 45 százalékkal maradt el a normától, június 30-án Szécsényben pedig 42,0°C-kal új országos abszolút maximum született. Júliusban 22,8°C-os középhőmérsékletet és mindössze 19,8 milliméter csapadékot mértek: ez 1,3°C-os többletet, 73 százalékos hiányt, továbbá a tizedik legmelegebb és a hatodik legszárazabb júliust jelentette 1901 óta. Augusztus 6-án Kiskunfélegyházán 41,8°C-kal szintén új napi országos maximumrekord született. Ezek csak a legjelentősebb rekordok, amelyeket említhetnénk, de még ezeken kívül is számos más rekord megdőlt.

A folyók vízmércéi már nem elméleti figyelmeztetések

Július 16-án a KÖTIVIZIG azt közölte, hogy a Tisza Kisköre-alsónál és Szolnoknál elérte a valaha mért legalacsonyabb vízállást. Az országos operatív listán augusztus 7-én 18 órakor mínusz 347, illetve mínusz 304 centiméter szerepelt. Ezeket az időponthoz kötött operatív értékeket nem célszerű lezárt éves rekordként kezelni. A mínuszjel sem „negatív mélységet” jelent: a vízállást minden mércén helyi nullponthoz viszonyítják. Később, augusztus 1-jén az OVF a Duna teljes szakaszán rendkívül alacsony vízhozamokról számolt be, és az aktuális természetes vízhozamot minden korábban mért értéknél alacsonyabbnak nevezte. Budapesten augusztus 7-én 18 órakor 24 centimétert mutatott az operatív vízmérce.

Ezek a kis vízhozamok nem kizárólag új homok- és kavicspadok megjelenését hozzák magukkal. Ilyenkor a kivehető készlet szűkülésével, a hajózási körülmények nehezedésével, a sekély vízterek melegedésével ugyanúgy meg kell küzdeni, sőt az alacsony vízállás továbbá növeli a vízminőségi kockázatot, és erősíti a klímaváltozással egyre gyakrabban együttjáró ökológiai problémákat is. A vízhasználatot érintő megoszlás és használati mennyiség ilyenkor napi feladattá válik.

A tavaknál minden centiméter mögött más történet áll

Tavaink esetében szintén jelentős változásokat tapasztalhatunk idén. Az OVF adatai szerint például a Balaton vízgyűjtőjén 2021 óta halmozódó csapadékhiány 2026 áprilisára megközelítette az 500 millimétert. A 2025. november–2026. április közötti feltöltődési időszakban 26 százalékkal kevesebb csapadék érkezett a sokévi átlagnál. Súlyos helyzet alakult ki a Velencei-tó vízgyűjtőjén is, ahol 300 milliméteres halmozott hiány és 37 százalékos téli félévi elmaradás alakult ki. A párolgási szezon tehát eleve szűk készletből indult.

Az apadás ütemét a nyár eleji és az augusztusi értékek jól mutatják. A Balaton átlagvízállása május 21-én 86, augusztus 7-én viszont már csak 54 centiméter volt, tehát ennyi idő alatt 32 centiméteres csökkenés volt tapasztalható. A Velencei-tó május 21-i 66 centiméteres vízállásához képest az agárdi mérce augusztus 7-én 18 órakor 28 centimétert mutatott, így itt egy még drasztikusabb 38 centiméteres különbség volt jelen. Fertőrákosnál augusztus 7-én 13 órakor 16 centiméter szerepelt. Itt is megjegyzendő, hogy az értékek nem tómélységet jelentenek, és az eltérő nullpontok miatt nem hasonlíthatók össze közvetlenül.

Fentiek miatt sokan attól tartanak, hogy előbb-utóbb a Balaton is a Velencei-tó sorsára fog jutni, viszont azt mindenképpen érdemes hozzátenni, hogy a Balaton 54 centiméteres vízállása önmagában még nem jelenti a tó kiszáradását. E szintű természetes ingadozás a rendszer része, de a gyors apadás üteme mégis egy fontos jelzésnek vehető. A vízszint, a vízhőmérséklet, a párolgás és a befolyó víz együtt alakítja a nádasokat, a part menti élőhelyeket, a kikötők működését és a turizmust. A kisebb tavaknál, holtágaknál és csatornáknál még kevesebb tartalék marad, ezért néhány hét vízhiány már közvetlen vízpótlást tehet szükségessé.

Az öntözés szükséges, de nem lehet az egyetlen válasz

A klímaváltozás a magyar vízháztartást nemcsak az éves csapadék mennyiségén keresztül alakítja át. A hosszabb hőhullámok, a nagyobb párolgási igény és a csapadék időbeli koncentrálódása miatt egyre gyakoribb, hogy rövid idő alatt sok víz érkezik, majd hosszú száraz időszak következik. Mindezek következtében augusztus elejére a szárazság közvetlen termelési kérdéssé vált. A HungaroMet augusztus 6-i értékelése szerint az Alföld nagyobb részén harminc nap alatt 5 milliméternél is kevesebb csapadék hullott; május óta az ország túlnyomó részén 70–140 milliméteres hiány gyűlt össze. A talaj nedvességtartalma az ország döntő részén a növények számára hasznosítható víztartalom 25 százalékát sem érte el. A kukorica és a napraforgó sokfelé kényszerérésbe fordult, ezért egy későn érkező eső a veszteség jelenetős részét már nem tudná pótolni.

Ilyen esetekben az öntözés a kertészet, a vetőmagtermelés és több nagy értékű kultúra számára nélkülözhetetlen alkalmazkodási eszköz, azonban mégsem lehet a teljes magyar vízstratégia egyetlen megoldása, főleg, ha közben energiafogyasztási problémák is jelen vannak. Ha a folyók vízhozama csökken, a talajvíz az átlagosnál mélyebben áll, és a tározók készlete is fogy, akkor minden új vízkivétel ugyanabból a szűkülő készletből kér részt. Az öntözött terület növelése ezért csak helyi vízmérleggel, mérhető takarékossággal és ökológiai korlátokkal együtt fenntartható.

Utóbbira jó példaként említhető a tiszaroffi árapasztó tározó, ahol 2025 decembere és 2026 februárja között 1,381 millió köbmétert vezettek a csatornarendszerbe, amelyből közel 900 ezer köbméter szivárgott a talajtérbe, így pedig a talajvízszint 28–190 centiméterrel emelkedett. A Tisza-tónál július 27-én az extrém csapadékhiány miatt módosították a kiskörei üzemrendet a nyár végi készletek megőrzése érdekében.

A tanulság viszonylag egyszerűen megfogalmazható: amikor van víz, teret kell adni a megtartásának; amikor nincs, előre rögzített prioritások szerint kell gazdálkodni vele.

Mit lehetne reálisan megtenni 2030-ig?

A helyzet súlyossága ellenére nem feltétlenül van szükség minden rendszer teljes átalakítására ahhoz, hogy 2030-ig érdemi változást érjünk el. Az viszont már az elkövetkező években is reálisnak tekinthető, hogy a téli és tavaszi vizet tovább tartsuk a tájban, minden jelentős vízkivételt mérjünk, a támogatásokat a helyi vízmérleghez kössük, és megfizessük azoknak a gazdálkodóknak a közösségi szolgáltatását, akik területet adnak a víznek. Elsőként tehát azokat a beavatkozásokat érdemes megtenni, amelyek már rövid távon is segíthetik a víz tájban tartását, a készletek átláthatóbb kezelését és a mezőgazdaság alkalmazkodását:

1. A vízmegtartásból kiszámítható agrárszolgáltatást kellene kialakítani. Az időszakosan elönthető mélyfekvésű vagy gyengébb termőképességű földek tulajdonosai többéves szerződés alapján kaphatnának díjat a víz fogadásáért. Nem kényszerű területvesztésről lenne szó, hanem egy olyan szolgáltatás megfizetéséről, amely csökkenti a térségi aszálykárt, tölti a talajvizet és élőhelyet teremt.
2. Vízgyűjtőnként nyilvános, rendszeresen frissített vízmérlegre lenne szükség. Ugyanazon a felületen kellene látni a folyók és tározók készletét, a talajvíz helyzetét, az engedélyezett és tényleges vízkivételeket, valamint az ökológiai minimumokat. Így az öntözési engedély, a beruházási támogatás és a vízkorlátozás nem különálló döntés lenne, hanem ugyanabból az adatsorból következne.
3. Az öntözésfejlesztési támogatást mérhető vízhatékonysági feltételekhez lehetne kötni. A vízmérő, a talajnedvesség-érzékelő, a szivárgási veszteség csökkentése, az éjszakai kijuttatás és az adott kultúrához illeszkedő technológia ne választható kiegészítő legyen. Új rendszer lehetőleg ott kapjon támogatást, ahol a helyi vízmérleg ezt megengedi.
4. A talajt víztározóként kellene kezelni. A takarónövény, a szármaradvány-visszahagyás, a szervesanyag-tartalom növelése, a mezővédő fás sávok és az alkalmazkodó vetésforgó nem számítanak látványos vízügyi beruházásoknak, mégis képesek lassítani a lefolyást és javítani a beszivárgást. A támogatások eredményét ezért nem csak a megvásárolt gép, hanem a javuló vízbefogadás, a kisebb erózió és a hosszabb talajnedvesség-tartam is igazolni tudná.
5. A tisztított szennyvizet és a települési csapadékvizet helyi készletként lehetne kezelni. 2030-ig több, szigorúan ellenőrzött térségi mintaprogram indulhatna, ahol a megfelelő minőségű tisztított víz energetikai növény, erdészeti terület vagy ipari alapanyag-termelés vízellátását segíti, a záporok vize pedig tározókba és beszivárogtató területekre kerülne. Ez ugyan nem váltja ki a folyók és a talaj védelmét, de valamennyire tehermentesíteni tudja az ivóvíz-minőségű készleteket.