A járvány tanulságai – ideje belátni, hogy másképp kell folytatni

Minden bizonnyal évtizedekig emlékezetes marad az idei száj- és körömfájás járvány, ahogy a legutóbbi, 1973-as kitörés tapasztalatai és emlékei is rendre felmerültek az elmúlt hónapok diskurzusaiban. Bár az akkori járvány emléke még él azokban, akik látták, a jelek szerint a tanulságai az elmúlt évtizedekben háttérbe szorultak – ennek eredményeként mindenki számára a meglepetés erejével hatott a március eleji hazai kitörés.

Már a közvetlen károk is súlyosak

Az első sokk után azzal szembesültek az ágazat szereplői, hogy a közvetlen gazdasági károk is már akkorák, hogy lokálisan megrázzák az érintett telepeket és a velük kapcsolatban álló feldolgozókat. A járvány megjelenése egy-egy telepen akár önmagában milliárdos nagyságrendű veszteséget jelenthet a kényszervágás miatt. Ráadásul figyelembe véve a védőkörzeteket és az azon belül elhelyezkedő gazdaságokat, nem csupán a fertőzött, hanem a közelében lévő más telepeket is érintett. Az is hamar nyilvánvalóvá vált a szakma számára, hogy ha továbbterjed a járvány, az a teljes ágazatra nézve drámai következményekkel járhat.

Az érintett állatfajok esetében, ahol feltűnt a betegség, ott a teljes állományt ki kellett irtani. Egyelőre nem világos, hogy mi történik a következő hónapokban, de ez néhány gazdaság esetében azt is jelentheti, hogy ezek a szereplők nem tudnak többet talpra állni.

A közvetlen károk azért is jelentősek, mert a fertőzött telepek mindegyike tejtermelő gazdaság volt – igaz, sertéseket is ki kellett irtani abban az esetben, ha közel voltak a tehenészethez. A tejtermelő tehenek leölése esetén ugyanis éppen a tejet, vagyis az árbevételt jelentő árucikket biztosító állatok kiirtására került sor, vagyis a közvetlen káron – a leölt állatok értékén – túl a megszűnt tejtermeléssel, vagyis a további árbevétel elmaradásával is számolni kell.

Nem olyan egyszerű az újrakezdés

Az érintett telepek újraindítása ráadásul szintén nem egyszerű feladat, évekig tartó munka – és költség – egy jó hozamokkal rendelkező, megfelelő genetikai állományt és számosságot képviselő, vagyis rentábilisan működtethető állomány felépítése. Egy ilyen állomány kialakítása ráadásul menet közben is viszi a pénzt, hiszen az állatokat etetni, a telepet működtetni, a dolgozókat fizetni kell addig is.

Összességében tehát a közvetlen károkon túl a „hogyan tovább” kérdése, a folytatás rizikója is jelentkezik most az ágazatban, amelynek a hatásait – valljuk be – ma még nem tudja felmérni senki. Ez a következő hetek, hónapok döntése és a következő évek folyamatainak kérdése lesz.

A száj- és körömfájás magyarországi kitörése tehát a rettenetes érzelmi és sokmilliádos anyagi kár mellett úgy is jelentős bizonytalanságot hozott a hazai állattenyésztésbe, hogy a járvány végül nem terjedt tovább egy megyénél, közvetlenül nem érintett többet öt telepnél és nem terebélyesedett országos helyzetté – ez utóbbi minden bizonnyal padlóra küldte volna a teljes magyar állattenyésztést.

Elveszett a jövőbe vetett hit?

Azzal viszont, hogy a járvány legsúlyosabb részén lassan talán túl vagyunk, és a legrosszabb potenciális forgatókönyveket megúsztuk, a káros hatások tehát nem szűntek meg. Ezek közül a legnehezebben számszerűsíthető, mégis talán legsúlyosabb kár a hit elvesztése.

A tejelő tehenészetekben hosszú időn keresztül stabilan jelen lévő meggyőződés volt, hogy ha a telepet jól menedzselik, megfelelő genetikával, jó takarmányozással dolgoznak és még fejlesztenek is, akkor végső soron ez egy jövedelmező tevékenység lehet – és olyan nagy baj nem történhet.

Nem állíthatjuk, hogy a tejtermelés mindig könnyű kenyér volt, a felvásárlási árak változása, a tejkvóta kivezetése miatt korábban bekövetkezett túlkínálat, valamint egyéb piaci ingadozások, a hazai feldolgozók nehézségei, az állandósult munkaerőhiány és még sok más tényező megoldandó feladatot jelentett a szereplőknek.

A hazai tejtermelők azonban – legalábbis az élcsapat – sikerrel vette ezeket az akadályokat.

Magyarországon kialakultak és megerősödtek az európai mércével mérve is jó, sőt, kiemelkedő tehenészetek, ahol az állattenyésztési tudás és a vállalatvezetési menedzsment is rendelkezésre állt. Ezek a szereplők a nehézségeket is tudták kezelni, a jobb időkben pedig érdemi nyereséget is fel tudtak mutatni.

A fekete hattyú

Az említett problémák megoldása, vagy legalábbis elfogadható szinten tartása mellett valószínűleg álmukban sem gondolták volna, hogy a száj- és körömfájással az Európai Unióban számolni kell. Márpedig úgy néz ki, hogy kell.

A gazdaságban az ilyen jelenségeket gyakorta „fekete hattyúnak” nevezik, így jelölik az olyannnyira kis eséllyel kialakuló helyzeteket, amelyekkel lényegében nem is számolnak a szereplők. Ilyen értelemben hasonló a helyzet a Covid-járványhoz – bár a kutatók már a kilencvenes években is figyelmeztettek egy potenciális, humán világjárvány kockázatára, még 2019 őszén sem gondolta senki komolyan, hogy néhány hónap múlva történelmi léptékben változik meg a világ és a mindennapi életünk.

Hogy a Covid tanulságait levonta-e az emberiség, arról hosszasan lehetne vitatkozni, de a száj- és körömfájásból tanulnia kell az ágazatnak. A fekete hattyú ugyanis ritka, de – mint látható – létezik és hihetetlen kockázatokat hordoz.

A legfontosabb most a higgadt elemzés és a legfőbb kockázati pontok azonosítása lenne. Ezt nem könnyű megtenni akkor, ha az ember állatállományát kiirtották, de még akkor sem, ha távol volt a fertőzéstől, ám álmatlanul forgolódott hetekig. Ha viszont nem akarjuk újból vendégül látni ezt a fekete hattyút, nem akarunk újból szembenézni a kockázattal, ezt meg kell tennünk.

Mostantól más világ jön

Fontos lenne ebben a helyzetben a már zajló járványügyi nyomozás következetes végivitele és annak a pontos meghatározása, hogy honnan is került ide ez a vírus. Ugyanilyen fontos lenne addig, hogy a találgatásokat, a megalapozott, de nem bizonyított feltételezéseket és főleg az ostoba összeesküvés-elméleteket ne fogadjuk el valóságnak. Ide bizonyíték kell.

Amíg ez zajlik és amíg valami biztosat megtudunk, addig viszont úgy kell vigyáznunk az állatokra, mint még soha.

A teleplátogatásokat a minimumra szorítva, a fekete-fehér öltözőket és beléptető rendszereket kialakítva, a belépéseket naplózva és kamerával rögzítve és minden felületet, kezet és lábat fertőtlenítve már sokat tettünk azért, hogy a járvány ne ismétlődjön meg.

A következő hetekben, hónapokban ezen kell gondolkodnia az ágazatnak, ilyen fejlesztések megvalósításába kell belevágnia. Szerencsére számos szereplő ezt már belátta, a többieknek pedig mihamarabb meg kell érteniük: sem tejelő tehenet, sem sertést, de juhot és kecskét sem lehet biztonsággal tartani a jövőben úgy, ahogy eddig tették.