Szedlák Levente • 2026. november 22. 16:16
Meglepően sok szálon összefonódó, közös történelme van az ukrán és a magyar borágazatnak és borkultúrának.
Kevesen tudják, hogy a volt szovjet tagköztársaságok közül Ukrajna a második legnagyobb szőlőtermesztő és bortermelő ország, amelynek borkultúrája egészen az ókori görögökig nyúlik vissza. Az ágazat az elmúlt évtizedben látványos megújuláson ment keresztül, így a kedvező jogszabályi változásoknak köszönhetően gombamód szaporodnak a minőségi kézműves és nagyüzemi pincészetek. A nemesített és őshonos szőlőfajták egyre izgalmasabb arcukat mutatják, miközben a történelmi borvidékeket számos meglepő szál fűzi a magyar borkultúrához. Ezt a nyugat-európaiak által jobbára ismeretlen ágazatot és területet mutatja be angol nyelven frissen megjelent átfogó kézikönyv.
Az Ukraïner kiadó 2023-ban adta ki a The Untold Story – Wines of Ukraine című átfogó kézikönyvét az ukrán borászat történetéről és az ukrán borokról, amelynek most 2026-ban elkészült az angol fordítása is. A könyv borkóstolóval egybekötött bemutatóján Vladimir Pukis, szakértő és tudományos kutató elmondta, hogy bár Ukrajna nagy része túl hideg a szőlőtermesztéshez, a Fekete- és az Azovi-tenger hőmérséklet-kiegyenlítő hatása, valamint a Tokajtól mindössze hatvan kilométerre fekvő Kárpátalja vulkáni lejtői ideális feltételeket teremtenek a borkészítéshez. Jelenleg – az orosz megszállás alatt álló Krím, valamint Herszon és Zaporizzsja egyes részeit leszámítva – becslések szerint 20 és 26 ezer hektár közötti szőlőterület található az országban, ahol 2024-ben 239 ezer hektoliter bort állítottak elő. Az ágazat fellendülésének egyik legfontosabb motorja egy 2016-os kormányzati döntés volt, amely eltörölte a saját szőlőből dolgozó termelők számára addig kötelező, évi mintegy 18 ezer eurós nagykereskedelmi engedélydíjat. Emellett Odessza térségében és Kárpátalján bevezették a francia rendszerhez hasonló, oltalom alatt álló eredetmegjelölést is.
A szakember ismertetőjében elmondta, hogy a szabályozás enyhülése utat nyitott a kísérletező kedvű, kis tételben dolgozó, úgynevezett garázsborászatok előtt. Ennek egyik legkülönlegesebb példája az ország legészakibb részén, a belarusz és az orosz határ közelében fekvő Csernyihivi területen működő pincészet, amelyet Borisz Szlabosevszkij alapított. A Deszna folyó mentén elterülő birtok évi 12 ezer palackot állít elő, és a zord éghajlat miatt olyan fagytűrő hibridekkel is dolgozik, mint a krími Magaracs kutatóintézet által nemesített, citrusos aromájú Citrony Maharaja. Az északi ültetvényeken a fagykár elkerülése érdekében sok helyen a mai napig alkalmazzák azt a rendkívül munkaigényes módszert, amelynek során ősszel a szőlőtőkéket leveszik a kordonról és betakarják földdel, majd tavasszal újra kiássák és felkötözik őket – árulta el Vladimir Pukis.
A helyi adottságok és a szovjet örökség sajátos keverékét mutatják a felhasznált szőlőfajták is. A nemzetközi fajták mellett egyre nagyobb népszerűségnek örvend az odesszai Tairov Borászati Intézet által 1950-ben, az Alicante Bouschet és a Cabernet Sauvignon keresztezésével létrehozott Odesszkij Csornij. Ez a sötét héjú szőlő korábban főként festőborként szolgált, ma viszont önálló fajtaként is komoly sikereket ér el, Szlovákiában például Alibernet néven kifejezetten népszerű. Szintén az odesszai régió büszkesége a svájci telepesek által 1822-ben alapított Shabo borászat. A pincészet a szovjet időkben csak mustot és alapbort állított elő – a palackozást ugyanis a tervgazdaság logikája szerint a távoli nagyvárosokba szervezték ki –, 2003 óta azonban újra a teljes gyártási folyamatot lefedő birtokként működik. Ők gondozzák a világon egyedülállónak számító, filoxéra-rezisztens, saját gyökerén élő őshonos fehér szőlőfajtát, a török eredetű nevén rókafarkat jelentő Telti-Kurukot.
A szőlőfajták eredetkutatása során nemrég egy izgalmas magyar vonatkozásra is fény derült. A szeptemberben Londonban bemutatott kilencedik Borvilágatlasz (The World Atlas of Wine) egyik társszerzője és egy svájci ampelográfus – a szőlészeten belül a szőlőfajták azonosításával, leírásával és rendszerezésével foglalkozó szakember – DNS-vizsgálatokkal bizonyította be, hogy az Azovi-tenger közelében, a Don völgyében termesztett Puhljakovszkij szőlőfajta genetikailag teljesen megegyezik a régi magyar kecskecsecsű szőlővel.
A helyi legenda szerint a fajtát a doni kozákok vitték magukkal Magyarországról az 1848-49-es szabadságharc leverése után. Egy másik elmélet szerint azonban az sem kizárt, hogy a szőlő éppen fordított utat járt be, és a 10. században a magyarokhoz csatlakozó kabarok hozták magukkal a Kaukázus előteréből a Kárpát-medencébe
- közölte Vladimir Pukis.
A szakember beszélt arról is, hogy nem ez az egyetlen történelmi kapocs a térség és Magyarország között, hiszen a 19. század végén a Krím félsziget déli partján alapított híres Masszandra borászat kifejezetten a tokaji aszú mintájára kezdett édes desszertborokat készíteni. A cári udvar agronómusokat küldött Tokajba szőlővesszőkért, sőt egy görög származású tokaji borász, Bimbó Lázár is a Krímbe települt, hogy segítsen meghonosítani a borkészítési eljárást. A tervgazdaság évtizedeiben a Szovjetunióban szinte mindenhol a mennyiségre és a hibákat elfedő édes borokra helyezték a hangsúlyt. Kivételt ez alól csak Grúzia és Kárpátalja jelentett, ahol mindvégig megmaradt a minőségi száraz borok készítésének hagyománya. Napjainkban ezt a kárpátaljai örökséget viszi tovább többek között a 272 hektáron gazdálkodó, évi 1,3 millió palackot előállító Château Chizay. A pincészet francia, amerikai és magyar tölgyfahordókkal egyaránt kísérletezik, miközben más modern ukrán birtokok a szigorú szovjet szabványoktól már teljesen elszakadva, zöldszürettel, spontán erjesztéssel és szűretlen, organikus borokkal hódítják meg a fogyasztókat – hangzott el a könyv bemutatóján.