Pipacs

A pipacsot a vadvirágok királynőjének is nevezik. Utak mellett, szántókon, parlagokon élő, áttelelő egyéves növény. Több dísznövényként nemesített változata is létezik.

A pipacs jellemzői

A pipacs feltűnő és ismert, 30–80 centiméter magas, egyéves növény. Karógyökere világos színű, kissé elágazó. Hajtása sokszorosan elágazó, 15–90 cm-es. Az egész hajtás, szemben a termesztett mákéval, serteszőrös. Tőlevelei nyélbe keskenyedők, a felsők ülők, szórt állásúak. Kerti növénynek ma már ritkán ültetik, pedig több, dísznövényként nemesített változata létezik, ilyenkor magról szaporítható. A magokat a szél rázza ki a terméséből.

A pipacs felhasználása és gyógyhatásai

A pipacs virágait megszárítva árulták és gyenge bódító/nyugtató hatásuknál fogva könnyebb természetű tüdőhurut, asztma, mandulagyulladás gyógyítására használták, izzadás elősegítésére. Köhögéscsillapításra, rekedtség, toroköblítéshez/gargarizáláshoz vagy alvászavar ellen fogyasztották teáját - enyhe álmatlanság esetén hatásos tulajdonságot vélték -, migrénes fejfájás elleni teakeverékek általában egyik összetevője volt. Mindezek mellett görcsoldó és idegnyugtató hatását feltételezték, ma már azonban vizsgálatok kimutatták, hogy tulajdonképpen szinte semmilyen hatása nincs. Egyébként szörpöt és szirupot is készítettek belőle.

Régebben a földműves gazdáknak a termőföldön növekvő gyomnövények jelzésértékűek voltak. Ha a szántóföldet pipacsok borították, azt jelentette, hogy hagyni kell pihenni a földet, viszont a megjelenő kék színben pompázó búzavirágok jelezték, hogy ideje a terményt betakarítani. A gyógyászatban piros szirmait gyűjtik, melynek során óvatosan kell a szirmokkal bánni, mert ha megtörnek, könnyen befeketednek. Szárítás alkalmával a szirmok lilás színűvé válnak. A szirmok nyálkaanyagot és antociánglikozidokat tartalmaznak.