Agrárszektor • 2026. augusztus 26. 05:59
Az idei év ismét keményen megmutatta, hogy az aszályhoz való alkalmazkodás már nem a jövő mezőgazdaságának kérdése. Beszélünk öntözésfejlesztésről, víztározásról, csatornákról és állami szerepvállalásról – teljesen jogosan. De közben van egy terület, amelyért elsősorban mi, gazdálkodók vagyunk felelősek: a saját talajunk. Mert nem elég azt kérdezni, honnan lesz több vizünk. Azt is meg kell kérdeznünk: ha végre megérkezik a csapadék, mit tudunk kezdeni vele?
Az aratással nem ér véget az aszály
Egy ilyen évben a növények betakarítása után könnyű azt mondani: ezen már túl vagyunk, majd a következő kultúrával újrakezdjük. Csakhogy a következő növény termesztése valójában már az előző betakarításakor elkezdődik. A tarlón maradó szerves anyaggal, a talaj bolygatásával, a nedvesség megőrzésével vagy elvesztésével már ekkor döntéseket hozunk a következő szezonról.
A szárbontás ezért számomra nem egy aratás utáni kötelező technológiai elem, hanem sokkal inkább egy lehetőség arra, hogy elkezdjük visszaforgatni a növényi maradványokat a talaj természetes körforgásába. Most azonban talán még fontosabb egy másik kérdés: hogyan tudjuk ezt a folyamatot egyre szélsőségesebb körülmények között is működtetni?
Negyven fokban sem mindegy, milyen mikroorganizmust használunk
Jogosan merül fel ugyanakkor az a kérdés is, hogy hogyan beszélhetünk mikrobiológiai termékekkel segített szárbontásról akkor, amikor hetek óta alig esik, a talaj kiszáradt, a felszínen pedig extrém hőmérsékletek alakulhatnak ki? Csodák természetesen nincsenek. Víz nélkül a biológiai folyamatok is jelentősen lelassulnak. De tegyük hozzá: víz nélkül a kijuttatott műtrágya sem fog úgy hasznosulni, ahogyan azt szeretnénk. Tartós vízhiányban ráadásul a műtrágyákból származó oldható ionok a kevés talajnedvességben feldúsulhatnak, növelve a talajoldat sókoncentrációját.
Ez hatalmas stressz a gyökérzetünk számára, ami tovább nehezíti a vízfelvételt, szélsőséges esetben pedig sókárosodást is okozhat.
Éppen ezért mutattunk rá az elmúlt időszakban az endospóraképző baktériumokat tartalmazó szárbontó készítmények jelentőségére. Ezek lényegét az adja, hogy bizonyos baktériumok kedvezőtlen körülmények között endospórát képesek létrehozni. Ez egy rendkívül ellenálló nyugalmi forma, amely segíti őket abban, hogy átvészeljenek olyan stresszhatásokat, mint a kiszáradás vagy a magas hőmérséklet. Ez a tulajdonság a gyakorlatban azért érdekes, mert a technológia jobban igazítható a szélsőséges nyári körülményekhez. Amikor pedig a nedvességi viszonyok ismét kedvezőbbé válnak, a mikrobiológiai aktivitás is újra megindulhat.
Nem arról van tehát szó, hogy víz nélkül majd „lebontjuk a szárat”. Arról van szó, hogy olyan biológiai megoldásokban is gondolkodjunk, amelyek jobban képesek alkalmazkodni ahhoz a környezethez, amelyben ma gazdálkodunk.
A talajunk nem egy végtelenül használható közeg
Sokat beszélünk arról, hogy Magyarországon több vizet kellene megtartani. Ebben nehéz lenne vitatkozni. Szükség van vízgazdálkodási fejlesztésekre, tározásra, öntözési lehetőségekre és megfelelő állami szerepvállalásra.
De szerintem veszélyes lenne kizárólag erre várni.
A víz útja ugyanis nem ér véget akkor, amikor eljut a táblánkig vagy leesik az eső. Ott kezdődik csak az igazán fontos kérdés: képes-e azt a talajunk befogadni és megtartani? Ha nem teszünk a talajaink állapotáért, tovább romolhat a szerkezetük, csökkenhet a szervesanyag-tartalmuk, romolhat a vízbefogadó és vízmegtartó képességük. Hiába érkezik meg egy intenzív nyári zápor, ha annak jelentős része elfolyik a felszínen.
A talajállapot javítása természetesen nem egyetlen készítményen vagy egyetlen technológiai elemen múlik. Nincs ilyen egyszerű megoldás. A szármaradványok kezelése, a szerves anyag visszaforgatása, a talaj takarása, a megfelelő művelés és a talajélet támogatása együtt alkot rendszert.
És ezt a munkát nem akkor kell elkezdenünk, amikor már aszály van.
Nem várhatunk mindig valaki másra
A mezőgazdaságban könnyű minden vízzel kapcsolatos problémánál az államra mutatni. Hol vannak a csatornák? Hol vannak a tározók? Miért nincs több öntözhető terület? Ezek jogos kérdések, és szükség van a nagyléptékű fejlesztésekre.
De közben nekünk is fel kell tennünk egy sokkal kellemetlenebb kérdést: mi mit tettünk azért, hogy a földünkre hulló vizet megtartsuk?
Mert a vízgazdálkodás nem kizárólag csatornákból és öntözőrendszerekből áll, hanem a talajban kezdődik, és ez már nem csak a gazdák ügye. Sőt, ugyanez a gondolkodás a mezőgazdaságon kívül is érvényes. Nézzünk csak körül egy átlagos magyar településen: egyre több udvart és előkertet burkolunk le térkővel vagy betonnal, amikor pedig megérkezik egy nagyobb eső, csatornákon keresztül igyekszünk minél gyorsabban elvezetni a vizet. Közben összegyűjtjük a leveleket, a levágott füvet és a növényi maradványokat, majd elszállíttatjuk őket, pedig ezekből komposzt készülhetne, amelyet visszaadhatnánk a talajnak. A kertben pedig a talaj takarásával csökkenthetjük a felszín kiszáradását és javíthatjuk annak állapotát. Nyilván egy családi kert és egy több száz hektáros gazdaság nem ugyanaz a lépték. Az alapelv azonban ugyanaz, törekedni kell a következőkre:
- Kevesebb feleslegesen burkolt felület
- Több növényzettel fedett talaj
- Több komposztálás
- Több szerves anyag visszaforgatása
- És mindenekelőtt több figyelem arra, hogy a lehulló víznek adjunk lehetőséget helyben maradni
Az aszályt egyikünk sem tudja megszüntetni. Esőt sem tudunk rendelni. De azt már mi döntjük el, milyen állapotban várja a talajunk a következő esőt. Nem csak több vízre van tehát szükségünk, hanem arra is, hogy amit a természet végre megad, azt képesek legyünk megtartani. Ebben pedig mindenkinek van feladata.