Súlyos a helyzet Magyarországon: tragikus, ami a halastavaknál történik

A szakember szerint a problémát nem lehet kizárólag a halastavak oldaláról megközelíteni, hiszen a vízhiány egész Magyarországot, sőt Európát érintő folyamat, amelyhez a hazai adottságok miatt Magyarországnak különösen gyorsan kell alkalmazkodnia. A halastavak ebben a rendszerben fontos szerepet tölthetnek be, hiszen a már meglévő tavak jelentős víztározó kapacitást jelentenek. Lévai Ferenc szerint a magyar halastórendszer mintegy 300 millió köbméter víz tárolására alkalmas, ezért szerinte nem kizárólag új víztározók építésében kellene gondolkodni.

Sok esetben célszerűbb lehet a meglévő halastavak műszaki állapotának felülvizsgálata, az iszapkotrás, a tározókapacitás növelése és a víz visszatartását szolgáló rendszerek kialakítása. A tavaknál ugyanis már rendelkezésre állnak olyan infrastruktúrák, amelyek miatt bizonyos esetekben egyszerűbb és olcsóbb lehet egy meglévő tó víztározó szerepének megerősítése, mint egy teljesen új tározó megépítése. A szakember szerint ezért hosszú távú állami program keretében kellene végignézni a magyar halastórendszert, és minden egyes területnél a szakemberekkel együtt megvizsgálni, hogy milyen lehetőségek vannak a víz helyben tartására.

Azt gondolom, utolsó utáni percben vagyunk arra, hogy azokat a változtatásokat, amiket ma már kikényszerít az időjárásváltozás, meglépjük

–fogalmazott Lévai Ferenc az Agrárszektornak.

A szakember szerint a vízmegtartás egyik fontos eleme lehetne annak átgondolása, hogy a halastavak működése során távozó vízzel mi történik. A halastórendszerek üzemi működésében a víz jelentős része évente megfordul a tavakban, ugyanis a téli időszakban rendelkezésre álló, más célra kevésbé használt vizet betárolják, majd ebből töltik fel a tavakat, a termelési ciklus végén pedig a víz egy része távozik. A szakember szerint ezt a folyamatot minden egyes helyszínen érdemes lenne úgy megvizsgálni, hogy a leengedett víz minél nagyobb része ne hagyja el az országot, hanem valamilyen módon a tájban maradjon. Ha például egy tó közelében található egy természetes mélyedés, erdő vagy más olyan terület, amely képes befogadni a vizet, és a víz gravitációsan vagy kisebb műszaki beavatkozással oda vezethető, akkor szerinte ezt a lehetőséget ki kellene használni. Hasonlóan fontos lehet az is, hogy aszályos időszakban ne feltétlenül minden tavat egyszerre halásszanak le teljesen, hanem a rendelkezésre álló víz mennyiségétől függően alakítsák a gazdálkodást. Egyes tavakat le lehetne halászni, a többiben pedig tovább lehetne tartani a vizet, szükség esetén pedig a tavak közötti vízmozgatással is lehetne segíteni a rendszer működését.

A szakember szerint a termelési rendszert is érdemes lenne hozzáigazítani a megváltozott vízviszonyokhoz. Elképzelhetőnek tartja például, hogy bizonyos gazdaságok a hagyományos kétéves üzemmód helyett hároméves termelési ciklusban dolgozzanak, és így ne kelljen minden évben teljesen leengedniük a vizet. Ez azért is fontos, mert a halastóban lévő víz nem pusztán a haltermelés szempontjából értékes. A víz egy része elpárolog, és ez hatással van a környezet mikroklímájára, más része pedig a talajba szivárog. Lévai Ferenc szerint ezért a halastavakban tárolt víznek akkor is van jelentősége, ha annak egy részét nem közvetlenül haltermelésre használják fel. A cél szerinte egy olyan rendszer kialakítása lehetne, amelyben a termelés kisebb, intenzívebb területeken koncentrálódik, miközben más területeken magasabb vízszintet lehet fenntartani. Így olyan tavak és tóegységek is megmaradhatnának, amelyek a haltermelés mellett a helyi vízellátás és az ökoszisztéma fenntartásában töltenek be fontos szerepet.

A Dunántúlon már nagyon nehéz helyzetben van a haltermelés

Az ország vízellátási helyzete nem egységes. Lévai Ferenc szerint a Tisza-völgyében és az ahhoz közelebb fekvő területeken a Tisza-tó és más vízrendszerek segítségével több helyen biztosítható a halastavak vízellátása, ezért ott a jelenlegi meleg időjárás önmagában nem feltétlenül jelent problémát. A haltermelésnek ugyanis a melegebb időszak bizonyos határig kedvezhet, hiszen a megfelelő vízellátás és takarmányozás mellett a hosszabb vegetációs időszak és a kedvezőbb hőmérséklet gyorsabb növekedést is lehetővé tehet. A kritikus helyzet elsősorban a Dunántúlon alakult ki, ahol számos halastó olyan völgyzárógátas vagy félig völgyzárógátas rendszerben működik, amelyeket időszakos vízfolyások táplálnak. Ezek a vízfolyások az év közepére sok esetben jelentősen lecsökkennek vagy teljesen elapadnak, így a tavak vízszintjét már nem lehet megfelelően utánpótolni. A vízszint csökkenésével pedig egyre gyorsabban melegszik fel a tó, miközben az oxigénmegkötő képessége is romlik.

A rendkívül forró időszakokban napi másfél-két centiméteres párolgási veszteséget is mértünk, ami 30 nap alatt akár 30-45 centiméteres vízveszteséget jelenthet. Egy eredetileg 70-80 centiméteres vízmélységnél ez már olyan mértékű csökkenés, amely alapvetően veszélyezteti a tóban élő halak és más élőlények életfeltételeit.

A sekély vízben ráadásul összetett biológiai folyamatok indulnak el. A víz felmelegedése miatt csökken az oxigén tárolásának lehetősége, miközben a nagy mennyiségű algatömeg nappal ugyan oxigént termel, éjszaka azonban maga is oxigént fogyaszt. A felmelegedő vízben az iszap bomlásából származó gázok is problémát okozhatnak, a magasabb pH-érték mellett pedig az ammónia megjelenése is veszélyt jelenthet a halak számára. Ha a víz mélysége még tovább csökken, megszűnik az a hőrétegződés is, amely mélyebb tavaknál valamelyest védelmet jelenthet. A szakember szerint 50–60 centiméteres vízmélység közelében már komoly kétségek merülnek fel az életfeltételekkel kapcsolatban, a még sekélyebb tavaknál pedig a déli órákban akár 30–32 Celsius-fokos víz is kialakulhat. Ilyen körülmények között a halak számára a magas vízhőmérséklet és az oxigénhiány együtt jelent végzetes veszélyt, különösen a hajnali időszakban, amikor az oxigénszint egyébként is alacsonyabb lehet.

Lévai Ferenc szerint a Dunántúlon ezért jó esetben is a haltermés körülbelül 50 százaléka lehet meg, és számos horgászvízben is komoly halpusztulásokkal kell számolni. A védekezés lehetőségei ugyanis erősen korlátozottak, ha a vízszint már kritikus szintre süllyedt. Az Aranyponty Zrt.-nél rendelkezésre állnak a levegőztetéshez és a vízkezeléshez szükséges technikai eszközök, de a szakember szerint ezek sem képesek megoldani egy olyan helyzetet, amikor már maga az iszap is túlságosan felmelegszik. Ezért a problémát nem a halpusztulás bekövetkezése után kellene kezelni, hanem már jóval korábban, a megfelelő vízmélység biztosításával. Lévai Ferenc szerint amíg van lehetőség a tavak feltöltésére, addig minden eszközzel arra kell törekedni, hogy a lehető legmagasabb vízszintet érjék el, mert a vízmélység az egyik olyan tényező, amelyet az ember még képes befolyásolni.

A szakember szerint a magyar tógazdálkodás szerepét ezért jóval szélesebb összefüggésben kellene vizsgálni. A halastavakban nem csupán a termelés szempontjából fontos halállomány található, hanem rendkívül összetett élővilág is kialakul. A csigák, kagylók, rákok, algák, rovarok és madarak egyaránt kapcsolódnak ezekhez a vízterekhez, ezért egy halastó kiszáradása szerinte nem hasonlítható egyszerűen egy mezőgazdasági kultúra kieséséhez. Egy száraz halastóval ugyanis egy teljes ökoszisztéma sérül, amelynek helyreállítása nem egyik napról a másikra történik meg.

Lévai Ferenc szerint a halastavi haltermelés éppen ezért olyan gazdálkodási forma, amelynek nagyobb elismerést kellene kapnia a vízgazdálkodásban és a természetvédelemben is. Úgy látja, a halastavak egyszerre szolgálják a termelést és a biodiverzitás fenntartását, ezért a meglévő rendszerek megőrzése a klímaváltozáshoz való alkalmazkodás egyik fontos eszköze lehet. A szakember szerint nem feltétlenül hatalmas összegekre lenne szükség, hanem arra, hogy a tógazdálkodást a döntéshozók a meglévő víztározó kapacitásával, ökológiai szerepével és termelési lehetőségeivel együtt kezeljék.

Nagyon jó befektetni a magyar tógazdaságokba, mert ezzel a természetbe, a gazdálkodásba, a mai klimatikus viszonyokhoz való adaptálódásba történik a befektetés.

Lévai Ferenc szerint Magyarország előtt ma már nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e a klímaváltozás és az időjárás további szélsőségesebbé válása, hanem az, hogy az ország képes lesz-e alkalmazkodni hozzá. A szakember külföldi példák alapján is úgy látja, hogy megfelelő vízgazdálkodással a rendelkezésre álló vízkészletek sokkal hatékonyabban hasznosíthatók. Magyarországnak ezért szerinte mindenekelőtt azt kellene elérnie, hogy a Duna, a Tisza és a meglévő víztározó rendszerek vizéből minél több maradjon az országban. Ebben pedig a halastavaknak is helyük van: nem egyszerűen haltermelő területként, hanem víztározóként, élőhelyként és a magyar táj alkalmazkodóképességét növelő rendszerként. A következő évek egyik legfontosabb feladata ezért szerinte az lehet, hogy a meglévő tavakat felmérjék, műszaki állapotukat javítsák, a vízvisszatartás lehetőségeit mindenhol megvizsgálják, és olyan gazdálkodási rendszert alakítsanak ki, amelyben a lehető legtöbb víz maradhat Magyarországon.