Farkas Alexandra • 2026. március 7. 05:59
A forgalmas túraútvonalak mentén megjelenő vágásterületek sokakat háborítottak fel az elmúlt időszakban, ami miatt újra erőteljesen fókuszba került a közbeszédben az erdőgazdálkodás és a természetvédelem egyik fő ütközőzónája, azaz hogy miért történik még mindig fakitermelés a védett területeken és a nemzeti parkokban. A téma kapcsán felmerülő feszültség gyökerét és az esetleges megoldási lehetőségeket Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője mutatta be az Agrárszektornak.
Az elmúlt időszakban egyre több túrázó és terepfutó emelte fel a hangját a közösségi médiában amiatt, hogy a Börzsöny gerincein, a Bükk-fennsíkon vagy a Balaton-felvidék tanúhegyei környékén lévő védett, adott esetben fokozottan védett területeken újabb és újabb területeken tűnt el az erdő.
Az erről szóló posztok alatt rendre komoly meccsek alakultak ki, amelyben az egyik térfélen a klasszikus erdőgazdálkodási narratíva, a másikon pedig az erdők pótolhatatlan természetvédelmi, ökológiai szerepe jelenik meg az érvek között.
Az előbbi álláspont szerint a fakitermelés nem ad hoc módon, hanem tervek és a vonatkozó jogszabályok mentén zajlik, célja pedig az, hogy az állomány szerkezete és egészségi állapota olyan irányba mozduljon, ami az adott termőhelyen a legstabilabb jövőt adja. A beavatkozás – még ha látványos is – ebben az értelmezésben csak egy pillanatban mutatja meg azt a munkát, amely az erdő életében csak egy rövid szakasz – amint az a Vérteserdő Zrt. közleményében is olvasható.
A természetvédelmi megközelítés szerint azonban ezek a nagyobb léptékű beavatkozások az élőhelyek feldarabolódása miatt a ritka, érzékeny fajok visszaszorulásához és az ökológiai rendszerek sérüléséhez vezethetnek. És mivel az erdőknek jelentős szerepük van a szénmegkötésben, a mikroklíma szabályozásában, a vízvisszatartásban és a talajvédelemben is, állapotuk közvetlen hatással van az emberi életminőségre és a klímaalkalmazkodás lehetőségeire is.
Amint azt Gálhidy László, a WWF Magyarország Erdő programjának vezetője az Agrárszektornak elmondta, az erdőgazdálkodási és a természetvédelmi szempontok közötti legnagyobb feszültség egyértelműen a védett területeken zajló hagyományos, ún. vágásos üzemmódú erdőgazdálkodás körül alakul ki, amely vágásterülettel jár, azaz alkalmazásakor hirtelen eltűnik az addig megszokott erdőborítás. Ez főként a települések határában és a forgalmas túraútvonalak mentén jelent látványos változást, így általában ezek a vágások különösen felháborítják a természet iránt elkötelezetteket.
De vajon mi indokolja, hogy védett, sőt fokozottan védett hazai területeken is történhet fakitermelés vagy épp tarvágás?
A természetvédelem szempontjai általánosságban nem indokolják a fahasználatot. A drasztikus beavatkozással járókat, mint például amilyen a tarvágás, különösen nem. Az erdőgazdálkodás kezdeti időszakában azonban jóval több fára volt szüksége a nemzetgazdaságnak: többen fűtöttek fával, több fát igényelt a közlekedés, a bányászat. Megszoktuk, hogy amennyi fát csak ki lehet termelni az erdőkből annak végzetes károsítása nélkül, azt tervezetten kitermeljük
– mondta Gálhidy László, majd hozzátette: napjainkban a kivágott faanyag több mint fele végzi tűzifaként.
A magasabb természetességű erdőkből kerül ki a tűzifa 60 százaléka, tehát elmondható, hogy a védett területek faanyagának döntő részét elégetjük. A kitermelt faanyag ötödét a biomassza-erőművekben tüzeljük el, kb. 40 százalékos hatásfokkal; miközben az így, pazarló módon megtermelt áram az összes felhasználásnak alig 3 százalékát teszi ki. A faanyagtermelésből származó bevétel egyébként elenyésző része a nemzeti összterméknek és alapvetően az erdőgazdaságok fenntartására fordítódik.
Ennek azonban nem feltétlenül kellene így történnie, hiszen egyes számítások szerint a házak szigetelésével drámai módon, akár 70-80 százalékkal is csökkenthető lenne a tűzifa felhasználása, vagyis a fennmaradó mennyiség máris az erdőkben maradhatna.
További feszültséget okoz a rendszer működésében az, hogy a védett területek kijelölése csak az 1970-es években kapott lendületet, akkoriban azonban még az volt az uralkodó szakmai álláspont, hogy a természeti értékek a hagyományos erdőgazdálkodás, faanyagtermelés mellett is megőrizhetők. A tudomány viszont ma már ezt is másképp látja.
Egyre több kutatás igazolja azt, hogy a hagyományos erdőgazdálkodás nagy próbatételt jelent az élővilágnak, különösen az érzékeny fajoknak. Azt is egyre tisztábban látjuk, hogy a különféle erdei növény- és állatfajok megritkulása, helyi elvesztése, vagyis a biológiai sokféleség csökkenése az egész ökoszisztéma működésére károsan hat, azaz végső soron meghiúsulnak a természetvédelem célkitűzései. Jegyezzük azért meg: egyes szakemberek, köztük erdészek már az 1940-es években látták, hogy a fakitermelés komoly kihívások elé állítja a természeti értékek megőrzését.
Fentiek fényében jogos a kérdés, hogy vajon létezik-e egyáltalán olyan erdőgazdálkodási modell, ami a valós igényeket is kielégíti, de közben a természetvédelmi célokkal is összeegyeztethető? Gálhidy László szerint a válasz egyértelmű: létezik. Mint mondta, Európa több országában alkalmaznak olyan összetett modelleket, amelyek értelmében az erdőterület egy részén van faanyagtermelés, köztük azonban olyan nagyobb foltok is találhatók, ahol nincs, így utóbbiak az élővilág menedékei lehetnek. E modellek további előnye, hogy ahol fát termelnek, ott is vannak érintetlenül hagyott, ún. biotóp fák és helyben hagyott holtfák. Sőt az ilyen erdőgazdálkodást vágásterületek sem kísérik, a fák kitermelése szálanként vagy kis csoportokban történik, az erdőborítás folyamatos.
Gálhidy László hozzátette: az alpesi és a balkáni országok hozzánk képest jellemzően természetközelibb erdőgazdálkodást folytatnak, de Németország is nagy léptekkel halad a fenntarthatóbb módszerek felé. Ott viszont talán még nem tartunk, hogy a gazdasági célú fakitermelés kizárólag ültetvényerdőkben történjen, a természetes (védett) erdőkből pedig teljesen kivonuljon az erdészet.
Vannak olyan országok, amelyek ezt a modellt követik, de Magyarországon már az is komoly előrelépés lenne, ha a védett erdők egy részén – döntően a nemzeti parkokban, de itt-ott azokon kívül is – megszűnne a hagyományos faanyagtermelés, és az erdőket visszaadnánk a természetnek.
Valószínűleg a legjelentősebb rendszerszintű változtatás az lehetne, ha a faanyagtermeléssel szemben megszűnne a gazdasági elvárás. Profitorientált állami erdőgazdaságok helyett olyan kezelő intézmények tartanák karban az erdőket, amelyek célja azok minél jobb állapotba hozása lenne. A tájképvédelem, a klímaalkalmazkodás, az élővilág védelme, a turisztikai célok egyszerre volnának elérhetők, ha a hagyományos erdőgazdálkodás faanyagtermelésre alapuló érdekeltségi rendszere megszűnne. A nemzeti parkokat kiemelt odafigyeléssel, megfelelő természetvédelmi kezelési terveket követve lenne szükséges fejleszteni – eltüntetve a múlt tájsebeit. Hogy mennyi időt venne mindez igénybe? Azt mondanám, 30-40 év múlva már egyértelműen látnánk a pozitív hatásait. Néhányat már akár évek alatt is – különösen, ha a vadkérdést sikerülne megoldani. Azt mondják, hogy a természet helyreállásához csupán térre és időre van szükség. Valamekkora teret már szenteltünk annak – nagyon helyesen –, hogy legyen tíz nemzeti parkunk. Időnk remélhetőleg van még. Már csak a megfelelő döntéseket kell meghoznunk.