Az elhalt fák és faanyag idővel egyre nagyobb arányban jelennek meg az erdőben, majd egy lassú folyamat során lebomlanak. Ez a folyamat akár évszázadokig is eltarthat. Természetes állapotú erdőkben ezért mindig megtalálható a különböző fafajokhoz, méretekhez és bomlási fázisokhoz kötődő holtfa. Ez az élőhelyforrás hosszú távon is kiszámíthatóan rendelkezésre áll, ami lehetővé teszi, hogy sok faj evolúciós értelemben is alkalmazkodjon hozzá. A holtfához kötődő fajok aránya az erdei élővilágon belül eléri a 30-40 százalékot, ezek közül sok faj kizárólag a holtfa jelenlétéhez kötötten képes fennmaradni.

Miért van szükség a holtfára?

A holtfa mint élőhely idővel eltűnik, lebomlik, így az azt használó fajok populációinak fennmaradása csak akkor biztosítható, ha újabb élőhelyfoltokat képesek kolonizálni. Ehhez elengedhetetlen a holtfa állomány- és tájléptékű időbeli folytonossága. Ennek megszakadása a populációk kihalásához vezethet, különösen azoknál a fajoknál, amelyek terjedési képessége korlátozott, és nem tudják elérni a távolabb újra megjelenő alkalmas élőhelyeket.

Az ember történelmileg mindig is használta az erdők fáját, és így az elhalt faanyag is hasznosítás tárgyává vált: tüzelőként, építőanyagként vagy egyéb célra gyűjtötték. Míg ez a hatás korábban elenyésző volt, a népesség növekedésével és az erdőirtások fokozódásával az elhalt faanyag mennyisége is jelentősen csökkent. Az európai erdőgazdálkodás több mint 250 éve felismerte, hogy az erdők túlhasználata hosszú távon fenntarthatatlan, ezért megjelent a tartamos gazdálkodás elve, amely a faanyag-utánpótlás biztosítását, az erdőterületek megtartását és növelését célozta.

A 19. századtól elterjedt erdőhigiéniai megközelítés - amely sok helyen ma is fenáll - csak a gazdaságilag értékes elemeket tartotta fontosnak az erdőben. A „haszontalan” fákat - például az elhalt vagy odvas egyedeket, korhadt törzseket - eltávolították, sokszor anélkül, hogy azok ökológiai szerepét figyelembe vették volna. E szemlélet visszaszorította a holtfához kötődő fajok életfeltételeit, ezáltal csökkentette az erdei ökoszisztéma biodiverzitását, és végső soron az erdők ellenálló- és regenerálódóképességét is.

Van az erdőnek immunrendszere?

A biológiai sokféleség nem pusztán természetvédelmi érték: az erdei ökoszisztéma egészsége és stabilitása is ettől függ. Az elhalt faanyag, az idős, korhadt vagy odvas fák olyan szereplői az erdőnek, amelyek növelik annak „immunrendszerét”, vagyis a káros hatásokkal szembeni rezisztenciát és a regeneráció képességét. A klímaváltozás, a biológiai inváziók és más nagyléptékű zavaró tényezők hatását súlyosbítja, ha az erdők biológiai sokfélesége - és ezen keresztül ökológiai ellenálló képessége - csökken.

A holtfán kívül kiemelt szerepet töltenek be az úgynevezett habitat-fák, vagyis élőhelyfák is. Ezek az élő vagy már részben elhalt faegyedek - méretüknél, koruknál, szabálytalan szerkezetüknél fogva - sokféle mikroélőhelyet biztosítanak. Ilyenek lehetnek az odúk, repedések, korhadó ágak, leváló kéregtáblák, taplógombákkal borított törzsrészek, vastag, száradó koronák. A habitat-fák általában nem tartoznak a faállomány gazdaságilag legértékesebb egyedei közé. Gyakran idős, deformált, gombás vagy villásodó fákról van szó, amelyek strukturálisan és biológiailag is kiemelkednek társaik közül.

Különös jelentőséggel bírnak a famatuzsálemek - más néven veterán fák -, melyek az adott fafaj kiemelkedően idős, nagyméretű és mikroélőhelyekben gazdag példányai. Egy ilyen fa egyedülállóan sok élőlénynek ad otthont, gyakran több száz vagy ezer faj társul hozzá. A famatuzsálemek kialakulásához több évtized vagy akár évszázad szükséges, és fennmaradásukhoz genetikai, ökológiai és emberi tényezők szerencsés együttállására is szükség van. Tekintve, hogy számuk rendkívül alacsony, megőrzésük az erdő biodiverzitásának fenntartásában kiemelten fontos feladat.

Az Országos Erdészeti Egyesület Szaktudás Füzeteiből kiderül, hogy az erdőgazdálkodási gyakorlatban még ma is sokszor kerül sor a „rossz”, „odvas”, „böhöncös” fák eltávolítására, holott ezek ökológiai jelentősége rendkívüli. Az odvasodás egy természetes folyamat, mely különböző tényezők - sérülések, gombák, rovarok, harkályok - együttes hatására alakul ki, és hosszú évekig, évtizedekig fejlődik. A különböző típusú és elhelyezkedésű odúk más-más fajoknak biztosítanak életfeltételeket, és minél nagyobb egy odú, annál ritkább és értékesebb fajok használhatják azt. Odvas fákhoz gyakran kapcsolódnak rovarfogyasztó énekesmadarak, denevérek, parazitoid rovarok, amelyek természetes módon szabályozzák a kártevők populációit, ezzel védve az erdő egészségét és növelve a regenerációs potenciált.

Összefoglalva tehát kijelenthető, hogy a holtfa, a habitat-fák és a famatuzsálemek az erdő ökológiai működésének alappillérei. Ezek megőrzése nemcsak természetvédelmi, hanem gazdálkodási szempontból is nélkülözhetetlen. A holtfa nem eltüntetni való hulladék, az odvas fa nem egy hibás termtmény, a szabálytalan növekedés nem selejt: mindegyikük az erdő összetettségének és ellenálló képességének záloga. Az erdő immunrendszere ezekre a „láthatatlan” elemekre épül, és ha ezeket figyelmen kívül hagyjuk, nemcsak a természet, de hosszú távon a fenntartható gazdálkodás is veszélybe kerül.