Veres Virág Cintia • 2026. október 3. 11:01
Ha nem történik változás a Homokhátságon, néhány évtized múlva a vízszint akár több méterrel is tovább süllyedhet, és a táj egyre szárazabbá válik.
Az Alföld egyik legsúlyosabb környezeti problémája a Homokhátság kiszáradása. A WWF Magyarország gondozásában, a MOSAIC projekt keretében készült háromrészes dokumentumfilm-sorozat második része azt mutatja be, milyen következményekkel járhat, ha minden marad a jelenlegi formájában, és milyen helyi kezdeményezésekkel próbálnak tenni a víz megtartásáért. A szakemberek szerint, ha nem történik változás, néhány évtized múlva a vízszint akár több méterrel is tovább süllyedhet, a táj egyre szárazabbá válik, a mezőgazdasági termelés jelenlegi formája pedig hosszú távon nem lesz fenntartható.
A Homokhátságon vannak olyan közösségek, amelyek nem várják tétlenül a változást. Egyre több helyen próbálják meg helyben tartani azt a vizet, amely még rendelkezésre áll. Az egyik bemutatott helyszínen például hűtött termálvízzel alakítottak ki árasztott területet. A víz egy csatornán keresztül folyik a Szeged mellett található Fehértó felé, a vízügyi szakemberekkel közösen pedig szabályozták a csatorna műtárgyait. Amikor lezárták azokat, olyan mennyiségű víz torlódott fel, hogy felmerült a kérdés: ha már van víz, miért ne lehetne a csatorna mellett további területeket is elárasztani?
A kezdeményezésnek nem várt eredményei is lettek. A víz megjelenésével rövid idő alatt újra élet költözött a területre, védett madarak jelentek meg, köztük gólyatöcs és nagy goda, de a helyiek a fecskék számának növekedését is észrevették. Mindez azt mutatja, hogy a víz visszatartása nem csupán a talaj vízháztartása miatt fontos. Egyetlen vízzel megtöltött terület egész élőhelyeknek adhat újra lehetőséget a fennmaradásra.
A Homokhátság keleti és délkeleti részén ugyanakkor különösen súlyos a helyzet. Vannak olyan térségek, ahol a felső egy méteres talajvízhiány az egész országban is kiemelkedő. A helyiek évek óta érzik a változást, ezért egyre többen próbálnak saját eszközeikkel is tenni a vízért. Kiskunhalas környékén például civilek kezdeményezésére indult el az együttműködés az önkormányzat és a vízügy között. Egy csatorna műtárgyánál végzett első deszkaberakás után néhány évvel később egy közeli, mintegy 800 méterre található kútban ismét megjelent a víz. A helyiek számára ez kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a víz visszatartásának lehet eredménye.
Más területeken azonban már azzal is nehézségek vannak, hogy egyáltalán van-e mit visszatartani. Több helyen teljesen kiszáradtak a csatornák, így hiába építenek be műtárgyakat vagy zárják le a vízelvezető rendszereket, ha nincs bennük víz. A dokumentumfilmben megszólalók szerint az elmúlt években olyan mértékűvé vált a szárazodás, hogy egyes térségekben már felszíni vizet sem tudnak tartani. A talajvízszint csökkenése pedig nemcsak a természetet, hanem a gazdálkodókat is egyre nehezebb helyzetbe hozza.
A problémára ezért nem létezik egyetlen csodaszer. Gyakran felmerül, hogy az öntözés jelentheti a megoldást, de önmagában ez nem képes kezelni a Homokhátság vízhiányát. A felszín alatti vízkészletek túlzott kitermelése tovább ronthatja a helyzetet, miközben az öntözésnek is megvannak a társadalmi és gazdasági költségei. A szakemberek szerint a vízgazdálkodás egészét kellene újragondolni, és nem kizárólag arra koncentrálni, hogyan juttassunk minél több vizet a mezőgazdasági területekre.
Évtizedek óta felmerül például a Duna vizének nagy léptékű bevezetése a Homokhátságra. A dokumentumfilmben megszólaló szakemberek szerint azonban egy ilyen hatalmas beruházás előtt sokkal több kutatásra lenne szükség. Egy újabb nagyléptékű technokrata beavatkozás önmagában nem biztos, hogy megoldaná a problémát. Ehelyett sok kisebb, egymással összehangolt megoldásra lehet szükség, amelyek figyelembe veszik az adott terület sajátosságait.
Az egyik legfontosabb feladat a vízelvezető csatornák szerepének újragondolása. A Homokhátságon számos csatornát eredetileg azért alakítottak ki, hogy a felesleges vizet minél gyorsabban elvezessék. Ma azonban már olyan időszakokkal is szembe kell nézni, amikor a táj éppen vízhiánnyal küzd, miközben bizonyos csatornák továbbra is elvezetik a vizet. A szakemberek ezért egyes helyeken a csatornák lezárását és a víz visszatartását tartják szükségesnek.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden csatornát egyszerűen meg kellene szüntetni vagy betemetni. A vízelvezető csatornák ugyanis mára számos vízhez kötődő élőlény számára fontos élőhellyé váltak. Olyan beporzók és ragadozó ízeltlábúak is menedéket találnak bennük, amelyek a mezőgazdasági területeken fontos ökoszisztéma-szolgáltatásokat nyújtanak. A cél ezért nem a csatornarendszer felszámolása, hanem annak átgondolt szabályozása és a víz megtartása ott, ahol erre lehetőség van.
A víznek nemcsak a Homokhátságon, hanem a nagy folyók mentén is több helyet kellene biztosítani. A Duna és a Tisza jelenleg szűk gátak közé szorítva folyik, miközben az árterek jelentős része elvesztette korábbi szerepét. A szakemberek szerint az árterek részleges rehabilitációja, a szükségtározók és az időszakosan elönthető területek kijelölése egyszerre szolgálhatná a víz visszatartását és az árvízi kockázatok csökkentését. Ha a folyóknak több helyük van oldalirányban terjeszkedni, kisebb lehet a vízszint emelkedése, miközben a táj több vizet tud megtartani.
A víz megtartása ugyanakkor nem kizárólag az állam vagy a vízügyi szervezetek feladata. A települések és a lakosság is sokat tehetnek. A csapadékvizet például nem feltétlenül kell azonnal elvezetni. A tetőkről összegyűjtött víz megfelelő rendszerekkel helyben tartható és hasznosítható, bizonyos esetekben pedig a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához is hozzájárulhat. A városokban keletkező víz egy részét szintén érdemes lenne a környéken tartani és felhasználni, ahelyett hogy minél gyorsabban a folyókba vezetnék.
A lakosság vízhasználata sem elhanyagolható. Ahogy csökkennek a vízszintek, egyre többen fordulnak mélyebb kutak felé, miközben a vízkészlet nem végtelen. A mindennapi vízhasználatban is szükség lenne ezért szemléletváltásra. A pázsitok öntözése, a felesleges vízfogyasztás és a kutak túlzott használata mind hozzájárulhat ahhoz, hogy tovább csökkenjenek a rendelkezésre álló készletek.
A Homokhátságon eközben egyre több helyi közösség szerveződik. A vízőrző csoportok sokszor önkéntesen, saját erőből dolgoznak azért, hogy a vizet a tájban tartsák. Van, ahol több tucat ember és számos munkagép segítségével tisztítanak átereszeket, műtárgyakat alakítanak ki, töltéseket építenek, és megpróbálják a csatornák vizét a környező területekre kivezetni. A kezdeményezésekhez már nemcsak helyiek csatlakoznak, hanem Budapestről, Szegedről, Kiskunhalasról és más településekről is érkeznek önkéntesek.
A vízőrzők országos találkozói azt mutatják, hogy a helyi közösségekben megvan a szándék a cselekvésre. A civilek azonban önmagukban nem tudják megoldani a Homokhátság problémáját. Szükség van szakértelemre, megfelelő jogszabályi háttérre és az állami intézmények együttműködésére is. A vízügyi igazgatóságoknak megvan a szakmai és jogi szerepük, ezért a helyi kezdeményezéseket is úgy kellene támogatni, hogy azok biztonságosan és szabályozott keretek között valósulhassanak meg.
A vízvisszatartás egyik további lehetősége a felszín alatti vízpótlás. Ennek során a vizet megfelelő módszerekkel nemcsak a felszínen tartják meg, hanem a felszín alatti rendszerekbe is eljuttathatják. Ez különösen a településeken lehet fontos. A csapadékvizet például megfelelő kialakítás mellett nem kell feltétlenül azonnal elvezetni, hanem helyben lehet tartani, illetve a felszín alá juttatni. Ez is azt mutatja, hogy a felszíni és a felszín alatti vizeket nem lehet egymástól függetlenül kezelni. A tavak, csatornák, talajnedvesség és talajvíz ugyanannak az összetett vízrendszernek a részei.
A szakemberek szerint ugyanakkor arra is fel kell készülni, hogy a jövőben nem lesz annyi víz, mint korábban. Valamennyi vizet vissza lehet tartani, bizonyos helyeken vízpótlásra is lehetőség nyílhat, de a szárazabb körülményekhez alkalmazkodni kell. Ez a mezőgazdaság és a tájhasználat megváltoztatását is szükségessé teheti. A Homokhátság problémája tehát nem oldható meg egyetlen nagy beruházással vagy egyetlen intézkedéssel.
A víz helyben tartása, a csatornarendszer átgondolt szabályozása, az árterek rehabilitációja, a települési csapadékvíz megtartása, a felszín alatti vízpótlás, a tudatosabb vízhasználat és a gazdálkodás alkalmazkodása egyaránt része lehet a megoldásnak. A vízőrző közösségek munkája pedig azt mutatja, hogy helyi szinten már most is vannak olyan emberek, akik tenni akarnak azért, hogy a Homokhátság ne váljon még szárazabbá.
A kérdés már nem csupán az, hogyan tudunk több vizet hozni a tájba, hanem az is, hogyan tudjuk azt megtartani. Mert ha a víz ismét lehetőséget kap arra, hogy a tájban maradjon, az nemcsak a talajvíz szintjére, hanem a növényekre, az állatokra, a mezőgazdaságra és végső soron az itt élő emberek jövőjére is hatással lehet.