A helyzet súlyosságát jól mutatja, hogy októberig mindössze mintegy 230 milliméter csapadék hullott. Ez még a jó talajú területeken is kevés, egy homokos tájon pedig különösen komoly hiányt jelent. A Duna-Tisza köze ráadásul alapvetően felülről, csapadékból tudja pótolni felszín alatti vízkészletét. Az elmúlt másfél évtized csapadékhiányos időszaka alatt becslések szerint 6-8 milliárd köbméter víz tűnt el a térség talajvízkészletéből. A változás lassan, évtizedek alatt ment végbe, ezért sokáig könnyű volt nem tudomást venni róla. Ma azonban egyre több jel mutat arra, hogy a Homokhátság már nem egyszerűen szárazodik. A Kiskunság, illetve a tágabban értelmezett Homokhátság csaknem egymillió hektáros terület a Duna és a Tisza között.
Itt a szakértők sötét jóslata: örökre búcsút inthetünk a megszokott magyar nyaraknak?
A táj kialakulásában a Duna egykori mederváltozásai és a szél munkája is fontos szerepet játszott: hatalmas mennyiségű homok rakódott le, amelyből később buckavidék alakult ki. A térség már a középkorban is megélt egy komoly elsivatagosodási időszakot. A mozgó homokbuckák a mezőgazdaságot is ellehetetlenítették, a levegőbe kerülő por pedig közegészségügyi problémát okozott. A homokfásítás és a legeltetés korlátozása végül megállította a homok mozgását, a 20. század közepére pedig a buckavidék jelentős részét sikerült stabilizálni. Csakhogy ami korábban megoldás volt, mára részben új problémát jelent. Az erdők vizet fogyasztanak, egyes fafajok pedig különösen sokat. A térségben telepített nyárasok például jelentős mennyiségű vizet vehetnek fel a talajból.
Nagyon érdekes, de, ha megnézzük, hogy hol csökkentek legjelentősebben a vízszintek, akkor azok az erdősített területeken voltak
- hangzik el a dokumentumfilmben.
A kiszáradás másik fontos tényezője a vízelvezetés. A 20. század első felétől egészen a hatvanas évekig több ezer kilométernyi belvízelvezető csatorna épült ki a Homokhátságon. Akkor a túl sok víz jelentett problémát: a mocsaras, lápos területeket lecsapolták, hogy mezőgazdasági művelésbe lehessen vonni őket. Ma éppen az ellenkezőjével küzd a térség. A csatornák egy része már kiszáradt, a mélyebben fekvő területeken azonban továbbra is vizet vezetnek el.
Ez egy olyan táj, ahol a csatorna egy teljesen új elem, hiszen nem voltak ilyen vonalas korábbi vízfolyások, amelyek természetes állapotában befolyásolták volna a táj működését. Ezzel is gyakorlatilag magunk alól húzzuk ki a vizet.
A terepen élők számára ez nem elméleti probléma. A helyi gazdák még emlékeznek arra az időszakra, amikor a mélyebb részeken Medárd után hosszú ideig megmaradt a víz, és bizonyos területekre traktorral sem lehetett rámenni. Ma ezek a vízállásos részek sok helyen eltűntek, és a növényzet is visszaszorult. A korábban magasra növő fű helyett ma már jóval alacsonyabb növényzetet lehet kaszálni. A természet is jelzi a változást. Egyre nehezebb vizet találniuk a vadaknak, és a terepen járva már az is feltűnő lehet, mennyire elnémultak egyes területek.
A Homokhátság kiszáradását ugyanakkor nem lehet egyetlen okra visszavezetni. A klímaváltozás egyre erősebb hatása mellett szerepet játszik a vízelvezetés, az erdősítés, a vízkivétel, a tájhasználat és az öntözés is. A folyamatok egymást erősíthetik: ahogy kevesebb a csapadék és csökken a talajvíz, úgy nő az öntözési igény, a vízkivétel pedig tovább terhelheti a rendszert.
Versenyt futunk a vízért – de van egy kérdés, amit eddig csak kerülgettünk
A klímaváltozás hatása közben egyre nehezebben megkerülhető. A térséggel foglalkozó kutatások szerint már 1-2 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedés is százmillió köbméteres nagyságrendű vízveszteséget okozhat, miközben az elmúlt években ennél nagyobb nyári hőmérséklet-emelkedésekre is volt példa. A problémára már évtizedekkel ezelőtt figyelmeztettek. A hetvenes-nyolcvanas években már látható volt a tendencia, a kilencvenes évekre pedig kutatások és konferenciák is foglalkoztak vele. A természetvédelem azért jelezte korán a veszélyt, mert a legérzékenyebb élőhelyek sokkal hamarabb reagálnak a vízhiányra, mint ahogy annak gazdasági következményei megjelennek.
A mezőgazdaság egy ideig képes volt alkalmazkodni: ha kevés a csapadék, öntözni lehet, az aszálykárokra pedig támogatások érkezhetnek. De ennek is vannak határai. Ahogy a talajvíz egyre mélyebbre kerül, az öntözés is egyre nehezebbé és költségesebbé válik. A szakértők hasonlata szerint a Homokhátság ma olyan, mint egy lyukas kád. A csatornák, a vízigényes erdők és más vízveszteségek mind újabb „lyukakat” jelentenek. Ha csak vizet próbálunk bejuttatni a rendszerbe, de nem foglalkozunk azzal, hogyan tartsa meg azt a táj, nem jutunk valódi megoldáshoz.
A Homokhátságon termelik az új csodanövényt: a legnagyobb aszályt is túléli
Amíg a lyukakat nem tömjük be, addig akármennyi vizet pumpálhatunk bele. Nem tudunk egy fenntartható, normális vízállapotot elérni.
A helyzet a gazdálkodók számára már most kézzelfogható. Egyre bizonytalanabbá válik a növénytermesztés, és vannak, akik szerint ha a jelenlegi időjárási trendek folytatódnak, rövid időn belül sok gazdaság kerülhet olyan helyzetbe, ahol már nem lesz gazdaságos folytatni a termelést. A megoldás ezért nem egyetlen intézkedésen múlik.
A szakemberek szerint szükség lehet a víz tájban tartására, a csatornarendszer átalakítására, bizonyos területek újbóli elárasztására, a tájhasználat felülvizsgálatára és az erdősítés újragondolására is. Ezek azonban komoly érdekeket érintenek, ezért a vízgazdálkodás jövője társadalmi párbeszédet is igényel.
Vége a tiltásnak: rengeteg magyart érint, ami októbertől jön
A táj sorsa ezért azon múlik, hogy képesek vagyunk-e alkalmazkodni az új körülményekhez, és közben visszaadni a víznek azt a szerepet, amelyet a korábbi vízgazdálkodás fokozatosan elvett tőle. Nem az a kérdés csupán, hogyan juttassunk több vizet a Homokhátságra, hanem az is, hogyan érjük el, hogy ami már megérkezett, az ne tűnjön el újra. Mert lehet, hogy a Homokhátság legnagyobb problémája ma már nem az, hogy nincs víz, hanem az, hogy nem tudjuk megtartani.
