Az éghajlatváltozás következtében azonban egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vízhiány legalább akkora kihívást jelent, mint a többletvizek megjelenése. A korszerű vízgazdálkodás célja ezért már nem a káros vizek mielőbbi elvezetése, hanem a vízkészletek tudatos szabályozása és fenntartható hasznosítása. Ahol a helyi adottságok lehetővé teszik, a többletvizek egy részét célszerű visszatartani, tározni vagy későbbi vízpótlási célra hasznosítani, hozzájárulva a talajnedvesség megőrzéséhez, a felszín alatti vízkészletek utánpótlásához és a táj vízbiztonságának növeléséhez - írja a NAK.
A szemléletváltás a hazai stratégiai dokumentumokban és a jogszabályi környezetben is megjelent. A 10/1997. (VII. 17.) KHVM rendelet módosítása lehetővé teszi, hogy a vízkészletek mennyiségi állapotának javítása érdekében a visszatartott belvíz meghatározott ideig – az öntözési idényben legfeljebb 15 napig, azon kívül legfeljebb 30 napig – a területen maradhasson anélkül, hogy emiatt belvízvédelmi fokozatot kellene elrendelni. Emellett a 147/2010. (IV. 29.) Korm. rendelet is hangsúlyozza, hogy a csatornahálózatnak a belvízelvezetés mellett a vízpótlási, vízátvezetési és vízszolgáltatási feladatokat is támogatnia kell. Ennek megfelelően a korszerű síkvidéki vízgazdálkodás már nem egyetlen cél köré szerveződik, hanem a vízkészletek többcélú, fenntartható hasznosítására épül, amely egyszerre szolgálja a mezőgazdaság, a természetes ökoszisztémák és a társadalom hosszú távú vízbiztonságát.
A síkvidéki vízgazdálkodás kihívásai
A síkvidéki vízgyűjtők hidrológiai sajátosságai alapvetően eltérnek a domb- és hegyvidéki térségekétől. A kis terepesés miatt a felszíni lefolyás lassú, a víz természetes elvezetése korlátozott, ezért csapadékos időszakokban könnyen alakulhatnak ki belvizek vagy tartós vízborítások. A mezőgazdasági termelés biztonsága ezért nagymértékben függ a jól működő vízrendezési rendszerektől. Ugyanakkor éppen ezek a kedvező domborzati adottságok teremtenek lehetőséget arra, hogy a csapadékos időszakok többletvizei hosszabb ideig a tájban maradjanak.
A megfelelő műszaki és természetközeli beavatkozások alkalmazásával növelhető a talaj nedvességtartalma, elősegíthető a felszín alatti vízkészletek utánpótlása, javítható a természetes élőhelyek vízellátása, valamint mérsékelhetők az egyre gyakoribb aszályos időszakok kedvezőtlen hatásai. Ennek megfelelően a síkvidéki vízgazdálkodás napjainkban már nem kizárólag vízrendezési feladatként értelmezhető. Egy olyan komplex vízgazdálkodási rendszer kialakítása a cél, amely egyszerre biztosítja a belvizek biztonságos kezelését, a mezőgazdasági termelés feltételeit, a természetes ökoszisztémák vízigényét és a klímaváltozáshoz való alkalmazkodást.
A síkvidéki vízvisszatartás fő eszközei
A síkvidéki belvízcsatorna-hálózat továbbra is a hazai vízgazdálkodás egyik legfontosabb infrastruktúrája, ugyanakkor szerepe az elmúlt években jelentősen kibővült. A belvízcsatorna eredetileg olyan mesterséges vagy szabályozott medrű vízilétesítmény, amelyet a belvizek biztonságos elvezetésére alakítottak ki. Napjainkban azonban a csatornák már nem kizárólag vízelvezető funkciót töltenek be, hanem fontos szerepet játszanak a vízvisszatartásban, a vízpótlásban, a vízátvezetésben, valamint a mezőgazdasági és egyéb vízszolgáltatásban is. Ennek megfelelően tervezésük, kialakításuk és üzemeltetésük során egyszerre kell biztosítani a káros többletvizek biztonságos levezetését és ahol a helyi adottságok ezt lehetővé teszik, a vízkészletek szabályozott visszatartását és hasznosítását. Magyarországon közel 21 000 folyamkilométer síkvidéki belvízcsatorna található, a csatornahálózat közel felén rendelkezésre állnak olyan vízátadási pontok és vízkormányzó műtárgyak (zsilipek, tiltók), amelyek lehetővé teszik a víz szabályozott átvezetését és visszatartását. A csatornahálózat kialakításának alapelve továbbra is az, hogy a vizek mozgása lehetőség szerint gravitációs úton történjen. Ahol ez a terepadottságok miatt nem biztosítható, ott a vízkormányzást szivattyútelepek és egyéb műszaki létesítmények egészítik ki, így biztosítva a vízkészletek rugalmasabb kezelését, amely alkalmazkodni képes az egyre szélsőségesebb hidrológiai viszonyokhoz.
A csatornákban történő vízmegtartó megoldások mellett a síkvidéki vízvisszatartás egyik legnagyobb lehetőségét azok a természetes mélyfekvésű területek jelentik, amelyek kedvező adottságaik révén alkalmasak a többletvizek időszakos visszatartására. Ezek a területek sok esetben korábban is rendszeresen vízjártak voltak, azonban a vízrendezések következtében természetes vízellátásuk jelentősen csökkent. Az elmúlt években országos felmérés készült azokról a mélyfekvésű mezőgazdasági területekről, amelyek önkéntes alapon alkalmasak lehetnek szabályozott vízvisszatartásra. A vizsgálatok eredményeként mintegy 40 000 hektárnyi potenciális terület került lehatárolásra. A felmérés azt is megmutatta, hogy a gazdálkodók jelentős része nyitott a vízvisszatartási megoldásokra: a megkérdezettek közel 80%-a fontosnak tartotta a víz helyben tartását, míg mintegy 50%-uk megfelelő feltételek mellett a területhasználat módosítását is vállalná.
A síkvidéki vízgazdálkodásban egyre nagyobb szerepet kapnak azok a megoldások is, amelyek a vízfolyások szabályozott üzemrendjére épülnek. Egyes térségekben a vízfolyások emelt üzemi vízterei lehetővé teszik, hogy a rendelkezésre álló vízkészletek nagyobb arányban hasznosuljanak a térségben. A magasabb üzemi vízszintek kedvezőbb feltételeket teremthetnek a gravitációs vízkivételhez, a holtágak és mellékágak vízpótlásához, az ökológiai célú vízellátáshoz, valamint bizonyos térségekben az öntözési célú vízhasznosításhoz is. Ezzel párhuzamosan csökkenthető a szivattyús vízemelés energiaigénye és növelhető a vízgazdálkodási rendszerek rugalmassága.
A műszaki vízvisszatartási megoldások mellett egyre nagyobb figyelmet kapnak azok a természetközeli beavatkozások is, amelyek a táj természetes vízháztartásának helyreállítására épülnek. Ezek célja nem csupán a víz helyben tartása, hanem a vízkörforgás kedvezőbb működésének elősegítése, a felszín alatti vízkészletek utánpótlása, valamint az ökológiai állapot javítása. A síkvidéki vízvisszatartás egyik legfontosabb természetközeli eszköze a holtágak rehabilitációja. Az elmúlt évtizedekben számos holtág vízellátása romlott, feltöltődésük felgyorsult, ami kedvezőtlenül befolyásolta ökológiai állapotukat és vízgazdálkodási szerepüket. A rehabilitáció során a cél a megfelelő vízpótlás biztosítása, a vízkormányzási lehetőségek javítása, valamint – ahol indokolt – az iszapviszonyok rendezése. A megfelelő vízellátású holtágak jelentős természetes víztározóként működhetnek, javítják a környező területek vízháztartását, elősegítik a talajvíz utánpótlását, így a holtágak helyreállítása a mezőgazdaság számára is kedvező hatásokkal bír.
A vizes élőhelyek helyreállítása és az árterek vagy mélyfekvésű területek szabályozott, időszakos elöntése a természetközeli vízvisszatartás egyik leghatékonyabb eszköze. Ezek a területek természetes vízpufferként működnek: lassítják a lefolyást, elősegítik a beszivárgást, mérséklik az árhullámok és a belvizek hatásait, miközben növelik a táj vízmegtartó képességét. A megfelelően kialakított vizes élőhelyek emellett javítják a vízminőséget, csökkentik a hordalék- és tápanyagterhelést, kedvezően befolyásolják a helyi mikroklímát, és kiemelkedő jelentőségű élőhelyet biztosítanak a biológiai sokféleség számára.
A vízvisszatartás és a felszín alatti vízkészletek kapcsolata
A vízvisszatartás ma már nemcsak a felszíni vízkészletek megőrzését jelenti, hanem a felszín alatti vízkészletek természetes utánpótlásának elősegítését is. A Managed Aquifer Recharge (MAR) különböző alkalmazási formái – így az Agricultural Managed Aquifer Recharge (AG-MAR) és a természetalapú NaBa-MAR® (Nature-based Managed Aquifer Recharge) – a csapadékos időszakokban rendelkezésre álló többletvizek szabályozott beszivárogtatásával segítik elő a felszín alatti vízkészletek természetes utánpótlását. A módszer különösen a síkvidéki térségekben kínál új lehetőségeket megfelelő talajtani és hidrogeológiai adottságok mellett.
Az Agricultural Managed Aquifer Recharge (Ag-MAR) a MAR módszer mezőgazdasági alkalmazása, amelynek során a többletvizeket – például csapadékvizet, belvizet vagy megfelelő minőségű tisztított szennyvizet – mezőgazdasági területeken keresztül juttatják a felszín alá. A módszer elsődleges célja nem a felszíni víz hosszú távú visszatartása, hanem a felszín alatti vízkészletek tudatos utánpótlása, a talajvízszint stabilizálása és a természetes felszín alatti tározótér hatékony kihasználása. Ennek természetalapú megközelítését képviseli a NaBa-MAR® (Nature-based Managed Aquifer Recharge), amely a természetes beszivárgási folyamatokra épít. Ennek során a topográfiailag magasabban fekvő utánpótlódási területeken összegyűjtött többletvizet infiltrációs medencék, tavak vagy kutak segítségével a felszín alá vezetik, elősegítve a talajvíz helyi, illetve kedvező földtani adottságok esetén akár regionális léptékű utánpótlását is.
A síkvidéki vízgazdálkodás hazai fejlesztései
A síkvidéki vízgazdálkodás szemléletváltását az elmúlt évek hazai fejlesztései is jól tükrözik. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság által megvalósított, a vízvisszatartás fejlesztésére irányuló program célja olyan műszaki és természetközeli megoldások előkészítése volt, amelyek hozzájárulnak a vízkészletek hatékonyabb hasznosításához, a vízvisszatartás növeléséhez és az aszályok hatásainak mérsékléséhez. A fejlesztések jól mutatják, hogy a síkvidéki vízgazdálkodás jövője nem új vízelvezető rendszerek építésében, hanem a meglévő infrastruktúra többcélú működtetésében rejlik.
A víz helyben tartását célzó szemléletváltás egyik legfontosabb hazai kezdeményezése a „Vizet a tájba!” program, amelynek célja, hogy a rendelkezésre álló vízkészletek minél nagyobb arányban hasznosuljanak a tájban, hozzájárulva a talajvíz utánpótlásához, a mezőgazdasági termelés stabilitásához és az ökológiai állapot javításához. A program keretében 76 helyszínen nyílt lehetőség a víz szabályozott visszatartására, amelynek eredményeként mintegy 4 100 hektár terület került időszakos elöntés alá, összesen 14,37 millió m³ víz helyben tartásával.
Hazai jó példát jelent a LOGOS 4 WATERS Bátya térségében megvalósított mintaprojektje, ahol több természetalapú vízgazdálkodási beavatkozás – többek között holtág-rehabilitáció, települési zöld–kék infrastruktúra fejlesztése, valamint csapadékvíz-visszatartási és -tározási megoldások – együttes alkalmazásával valósult meg a vízgazdálkodási rendszer fejlesztése. A projekt egyszerre járul hozzá a vízkárok mérsékléséhez, az aszályokkal szembeni alkalmazkodóképesség növeléséhez, valamint egy zöldebb és élhetőbb települési környezet kialakításához.
A síkvidéki vízvisszatartás mezőgazdasági jelentősége
A víz helyben tartása a mezőgazdaság számára nem csupán a vízhiány mérséklését jelenti. A megfelelően szabályozott vízvisszatartás javíthatja a talaj nedvességellátottságát, elősegítheti a felszín alatti vízkészletek természetes utánpótlását, mérsékelheti az aszályok káros hatásait, valamint hozzájárulhat a termésbiztonság növeléséhez. Ugyanakkor a vízvisszatartás nem alkalmazható egységes megoldásként minden térségben. A beavatkozásokat mindig a helyi vízrajzi, talajtani, földtani és területhasználati adottságok figyelembevételével kell megtervezni, összehangolva a mezőgazdasági, vízgazdálkodási és természetvédelmi szempontokat. A vízvisszatartás csak akkor lehet hosszú távon eredményes, ha nem veszélyezteti a települések, az infrastruktúra és a mezőgazdasági termelés biztonságát.
A siker feltétele továbbá a kiszámítható szabályozási és támogatási környezet is. A gazdálkodók együttműködése, a megfelelő ösztönzők és a hosszú távon tervezhető kompenzációs lehetőségek alapvető fontosságúak ahhoz, hogy a tájszintű vízvisszatartási intézkedések szélesebb körben is elterjedjenek. Fontos hangsúlyozni, hogy a vízvisszatartás nem jelenti a mezőgazdasági művelés általános feladását vagy a termőterületek végleges kivonását a termelésből. A cél elsősorban azon területeknek azonosítása, ahol az időszakos, szabályozott vízvisszatartás egyszerre szolgálhatja a vízkészletek megőrzését, a talajvíz utánpótlását, a természetvédelmi célokat és gazdálkodók érdekeit is.
Összegzés
A síkvidéki vízgazdálkodás az elmúlt években jelentős szemléletváltáson ment keresztül. A korábbi, elsősorban a belvizek gyors elvezetésére épülő megközelítést fokozatosan felváltja egy olyan rendszer, amely a vízkészletek megőrzésére, a szabályozott vízvisszatartásra és a természetes vízkörforgás támogatására helyezi a hangsúlyt. A korszerű vízgazdálkodási gyakorlatban a belvízcsatornák, a vízkormányzó műtárgyak, a tározók, a holtágak, a folyók emelt vízterei, a medertározás, a vizes élőhelyek, a mélyfekvésű területek, valamint a felszín alatti vízpótlást támogató természetalapú megoldások egymást kiegészítve növelik a táj vízmegtartó képességét. E komplex rendszer hozzájárul a vízkészletek fenntartható hasznosításához, a mezőgazdaság alkalmazkodóképességének erősítéséhez és az élelmiszer-termelés hosszú távú biztonságának megőrzéséhez.
