Mi a helyzet most? Az állam az elmúlt időszakban egyértelműen növelte felelősségét a társulatoktól átvett vízgazdálkodási művekkel. Az állami főművek és a termelői tulajdonú infrastruktúrák közötti, sok tízezer kilométernyi ún. harmadlagos mű önkormányzati kézben van. A gazdálkodó vagy a gazdálkodók által létrehozott öntözési közösség a még működő 26 vízgazdálkodási társulaton kívül kizárólag közvetlen megrendelői pozícióban van az állam felé, a helyi vízkormányzásban nem vesz részt közvetett módon sem.

Itt azt a kérdést érdemes feltenni, érdemes-e erőfeszítéseket tenni a gazdálkodói részvétellel és irányítással történő, vízgazdálkodással és vízvisszatartással foglalkozó formális szervezetek működésének ösztönzésére?

Azért kell feltenni a kérdést, mivel létezhet olyan megközelítés, hogy az állam több és koncentrált erőforrással, nagyobb szaktudással és jobb munkaszervezéssel önmaga is képes lehet a területi vízgazdálkodás feladatait menedzselni. Három szempontot vizsgálok röviden: egy elméletit, egy gyakorlatit és egy nemzetközit.

Ha az elméleti hátteret nézzük, akkor elővehetjük Elinor Ostrom 1990-es Governing the Commons (A közjavak kormányzása) című művét – 2009-ben közgazdasági Nobel-díjat kapott érte –, amelyben nyolc alapelvet azonosított, amelyek a tartósan működő, önigazgató közös készletű javak sajátjai. A teljesség igénye nélkül ebből kiemelem azt, hogy a résztvevők nem pusztán külső előírások végrehajtói (vagy éppen nem végrehajtói), hanem saját tapasztalataik alapján alakíthatják a közös döntéshozatal során a működtetett rendszert (nem fogható másra, ha valami nem jó nekik), maguk vagy közvetlenül általuk elszámoltatható személyek ellenőrizhetik a folyamatokat, de ide tartozik a gyors és alacsony költségű belső vitarendezés lehetősége.

Általában keveset tudunk más országok mezőgazdasági célú vízgazdálkodási berendezkedéséről, ezért érdemes néhány működő nemzetközi példát megemlíteni. A spanyol mezőgazdasági vízfelhasználói közösségek, a Comunidades de Regantes közjogi státusszal rendelkező, kötelező tagságú testületként felelnek a közös vízkészletek igazságos elosztásáért és a csatornarendszerek üzemeltetéséért. Az olasz Consorzi di Bonifica a területileg érintett földtulajdonosok kötelező tagságán alapuló közjogi szervezet, amelyek fő feladata a területükön lévő vízgazdálkodási infrastruktúra menedzselése, az öntözési rendszerek működtetése. Vannak még francia, német, belga, holland, portugál vagy éppen lengyel, görög kollektív szervezetek. Feladatuk az adott ország sajátosságaitól függően változatos, de általában jellemző rájuk, hogy területi alapon szerveződnek, van közjogi jellegük és saját önigazgatásuk, állami szakmai felügyelet van felettük, feladatuk a helyi szintű infrastruktúra közvetlen üzemeltetése, kötelező tagsággal vagy a nem tagokra kiterjesztett díjfizetéssel működnek.

A társadalomszervezési elmélet és a működő európai példák alapján tehát érdemes erőfeszítéseket tenni, a vízhez kapcsolódó térségi együttműködés ugyanis vidéki mezőgazdasági érdekközösséget és közös felelősségi és cselekvési keretet teremt.

Gyakorlati szempont, hogy a több tízezer kilométernyi, egykor termelőszövetkezetek és állami gazdaságok, ma pedig önkormányzatok kezelésében (vagy inkább nevén) lévő harmadlagos művek gyakorlati hasznosítása szerintem értelmesen nem képzelhető el intézményesített térségi gazdálkodói együttműködések hiányában, ezt koncentrált állami szervezeti keretek között nem tartom elképzelhetőnek.

De itt jönnek a magyar viszonyok között felmerülő kérdések. Az infrastruktúra hatalmas, több kézben és összességében rossz állapotban van. A termelőink döntő többsége semmilyen együttműködésben nem vesz részt, jelenleg nem is rendelkezik arról tudással, hogyan működhet jól egy termelői szerveződés vagy esetleg még rossz emléke is van a mára megszűnt korábbi vízgazdálkodási társulatról, ahol tag volt. Nem meglepő módon alulról jövő igény így az elmúlt időszakban nem is merült fel a térségi vízgazdálkodási feladatok megszervezésére. Nem sorolom ebbe a kategóriába az újabban megjelent félig termelői, félig civil önkéntes lokális vízvisszatartó mozgalmakat és a túlélni kívánó vízgazdálkodási társulatok jelzéseit. A vízgazdálkodási együttműködések finanszírozása jelenleg nem megoldott.

Ebben a kérdésben nem lehet és nem is kell egy lépésben előremutató megoldást találni. Első körben azt érdemes elővenni, ami létezik, ez pedig a még meglévő és működő vízgazdálkodási társulatok kérdése. Kormányzati döntés, hogy amelyik társulat részéről igényként felmerül, ott a vízügyi igazgatóságok szakmai álláspontját is figyelembe véve legalább üzemeltetésre megkaphatják-e vagyonkezelésbe/üzemeltetésre a korábbi területi műveket vagy azok egy részét és pluszban az ezekhez kapcsolódó, azonosítható, hasznosítható és jelenleg önkormányzati kézben lévő harmadlagos műveket. Néhánnyal egyfajta pilotként érdemes lenne elindulni, hogy reagál az államigazgatás, az önkormányzatok és a gazdálkodók. De mivel ez pénz nélkül nem fog menni, elkerülendő az, hogy mindezek fedezete az állami vízügyi szervek meglévő finanszírozásának terhére kerüljön előteremtésre – rögtön intézményi ellenállást szül, ráadásul eleve plusz forrás kell a rendszerbe.

Következő lépésként érdemes feltenni azt a kérdést is, működhet-e hazánkban rövid- és középtávon az önkéntes tagságra vagy önkéntes hozzájárulás fizetésére épülő térségi együttműködés? A válasz röviden: nem.

Ennek alátámasztása, hogy a Magyarországon működő vízgazdálkodási társulatok többsége elsősorban a kötelező termelői hozzájárulás eltörlése miatt sorvadt el szép lassan a 2010-es évektől kezdődően (másodsorban pedig az infrastruktúra üzemeltetési kompetenciák állami vagy önkormányzati kézbe kerülése miatt). Az újonnan létrejött, elsősorban pályázati lehetőségek által motiváltan létrejött önkéntes öntözési közösségek méretük, jellegzetességeik okán pedig erre a térségi szerepre nem alkalmasak. Tehát ahol létrejön termelői együttműködés a vízgazdálkodásra és a vízvisszatartásra (nem fog mindenhol), ott csak kötelező jellegű tagsággal rendelkező szervezetek vagy az adott területen mindenkire kötelező díjkivetési joggal rendelkező, önkéntes tagságú szervezetekben érdemes gondolkodni, ahogyan azt az európai példák is mutatják. A szervezetek demokratikus működése és a valós állami szakmai felügyelet lehet a tagok számára elfogadható garancia a kötelező tagságért vagy díjfizetésért cserébe, túl persze a reménybeli minőségi szolgáltatáson.

Az viszont biztos, hogy minden bizonnyal közös hasznunk lenne abból, ha erősödni tudnak a meglévő térségi vízgazdálkodási szerveződések és újak is el tudnak indulni.