A kritikának van alapja, hiszen a túlművelt talajokat vagy éppen a mezőgazdasági területek közé ékelődő, ökológiai szolgáltatásokat nyújtó területek szinte teljes múltbeli eltüntetését nem igazán lehet és nem is kell védeni. De ezekre a hibákra ráépülve a mostani időszakban a klímaszakértővé avanzsált nagyközönség és néhány más szakma egyes képviselői az agrárszereplőket jobb esetben szélesebb látókörrel nem rendelkező és alkalmazkodni képtelen társaságként, rosszabb esetben a hazai viszonyok alakulásában felelősként is látja. A klímakérdés össztársadalmi üggyé válása éppen ezért a magyar mezőgazdaság viselkedését, reakcióit sokkal jobban a figyelem középpontjába állítja.

Milyen erősen negatív képet sugall például az az elterjedtté vált nézet, amely szerint a mezőgazdaság az Alföldet „búzabányává” silányította, történetileg nézve ennek érdekében szabályoztatta a folyókat, lecsapoltatta a mocsarakat és ezzel megágyazott a mostani extrém Kárpát-medencei csapadékhiánynak?

E gondolatkör szerint a mai gazdálkodók sem jobbak elődeiknél, hiszen a támogatások miatt tovább üzemeltetik ezt a „búzabányát”. Ahogy az már lenni szokott, minden állítás mögött van részigazság, de így egyben kicsit erős. Sokszor olvassák rá a magyar mezőgazdaságra laikusok azt is, miért nem értékesebb zöldség-gyümölcsöt termel gabona helyett, mit sem tudva arról, hogy öntözés nélkül – amely pedig szitokszóvá kezd alakulni – annak ma már termesztési oldalról semmi esélye, szemben mondjuk az őszi búzával.

Innen nézve már kevéssé meglepőek a kívülről érkező, szintén radikális megoldási javaslatok. 2022 után az is megjelent, hogy a folyók árvizeinek tájba engedésével kell megoldani az Alföld aszályproblémáját. Az árvizek eseti és ritkuló jellege, a víz útjában lévő infrastruktúra vagy éppen az ezzel a megoldással az ötmillió hektár termőföldből elérhető terület rendkívül csekély mivolta nem szegte szárnyát a széles körben elterjedt gondolatnak. Problémaként viszont a vízügy hozzáállása mellett a területeit erre a célra át nem engedő, rövidlátó gazdálkodó és az őt az agrártámogatási rendszerrel erre a magatartásra rákényszerítő állam annál inkább célkeresztbe került.

Mára megérkeztünk oda, hogy javaslatként a közvélemény olyan koncepciót ismerhet meg, amely kapcsán az agrárszakma újfent csak védekező pozícióba szorulhat.

Hiszen aki szeretné csökkenteni a klímaválságot és megoldást vár a kiszáradt Magyarország problémájára, annak szimpatikus gondolat arról olvasni, hogy egymillió hektárnyi alföldi termőföldet indokolt lenne kivonni a mezőgazdasági művelés jelenlegi formája alól, hiszen úgyis gazdaságtalanul művelhető. Miért is ne lehetne ennek a területnek a felén vízvisszatartásra épülő vizes élőhelyeket rekonstruálni és legelőgazdálkodást folytatni?

Hiába tudjuk, hogy egy ilyen elméleti koncepciónak vízgazdálkodási és agrárszakmai oldalról is sántít a megvalósíthatósága, hiszen már alig van belvíz vagy árvíz, korlátozottak a mesterséges vízpótlási lehetőségek, emellett gyepgazdálkodáshoz és állattartáshoz kapcsolódó problémák is vannak. De az „egymillió hektáron változtatni kell a mezőgazdaságnak” üzenete egyszerű és jól érthető, megalapozatlansága ellenére könnyen beég az emberek fejébe és egyfajta elvárás válhat belőle.

Félreértés ne essék, a gyakorlatban egyébként ma nincs fontosabb a lokális és táji vízvisszatartás akár egyéni, akár kollektív megoldásainak megvalósításánál – akár szántóföldek művelési ág váltásával. Fenti kritika csak a megalapozatlan, grandiózus koncepciókkal szemben fogalmazódik meg.

Nem célja ennek az írásnak megjósolni azt sem, egyébként milyen területhasználati változásokat kényszerít ki várhatóan a visszatérő aszály, mennyi területet hagynak fel a gazdálkodók vagy mivel lehetne csökkenteni ennek mértékét. Arra hívja fel csak a figyelmet, hogy a klímaválságban egyik oldalon a szélesebb nyilvánosságban megjelentek a mezőgazdasággal foglalkozó, de ágazaton kívülről megfogalmazott javaslatok arról, mit kellene csinálnia a magyar agrárium szereplőinek a helyzet kezelése érdekében, másik oldalon pedig erősödtek az ágazattal szembeni azon kritikus hangok, amelyek ezek megvalósításának hiányát vagy a hozzáállást kérik számon. Mivel a nyilvánosság mai működése során a sokszor hallott állítás könnyen igazsággá válik, nem szabad lebecsülni ezek hatását az agrárszakma megítélésére. Elég az állattartás megromlott nyugat-európai társadalmi megítélésének példájára gondolnunk.

A szakmának minden szinten többet kellene a szélesebb közvélemény felé érthető üzeneteket küldeni a társadalom számára fontos kérdésekben arról, hogy a magyar agrárium ezek esetében mit tud tenni. Egyébként mások mondják majd el a politikai döntéshozatalra hatással bíró szélesebb közvélemény számára, szerintük mit és hogyan kellene tennie az agráriumnak. Ebben pedig nem szokott köszönet lenni.