Feketefenyő

A feketefenyő az északi flórabirodalomban honos, de Magyarországon is jelentős, a hazai erdők 4%-át teszi ki.

A feketefenyő elterjedése és felhasználása

A feketefenyő a mediterrán és kontinentális éghajlatú hegyvidékekre jellemző, őshazája Kis-Ázsia és Délkelet-Európa, de mára a közép- és déleurópai mészkőhegységek száraz lejtőinek fontos erdőalkotó fájává vált. Hazánkban a legszárazabb termőhelyeken is megél, éppen ezért lett a kopárok és homokterületek fásításának legfőbb fafaja. Hiába van nagy területen itthon, nem őshonos fa, az 1950-es, 70-es években kezdték telepíteni, elsősorban a talaj védelmére és a dolomitkopárok erdősítésére, majd az alföldi homokra is. Mára már a Dunántúli-középhegység kopárfásításaiban és a Duna-Tisza-közi homokfásításokban fordul elő. Mivel nagyon magas a gyantatartalma, kisebb körben használják, mint például az erdeifenyőt.

A feketefenyő jellemzői

A feketefenyő melegebb területeket kedveli, jobban viseli a szélsőséges meleget, a hideget viszont már kevésbé. A meszes, savanyú és az alacsony tápanyagtartalmú talajokon is megél, és a fényigénye sem túl nagy. Magasra, nagyjából 25-30 méteresre is megnő, a koronája fiatalon kúpos, később viszont ernyőszerűen kiszélesedik. Új hajtásai sárgásan pikkelyesek, de már a fiatal ágak is feketésbarnák, durván pikkelyesek. Rügyei gyantásak, nagyon hagyma alakúak, hirtelen kihegyesedő. Egyenes, hengeres törzse már alacsonyan elágazik, sötét szürkésbarna kérge fiatalon sima, az idősebb fáké mélyen repedezett, lemezesen pikkelyes. A feketefenyő kérge fiatal korától kezdve egyszínű barnásszürke, idős korban vastag, hosszúkás cserepekben repedezett.