Szitakötő

A szitakötők lárvakorukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok.

A szitakötők (Odonata) lárvakorukban édesvízben fejlődő, ragadozó rovarok. Jellemző rájuk a nagy, összetett szem, a két pár erős, átlátszó szárny, amely egyes fajoknál színes is lehet és az elnyújtott, hosszúkás potroh. Tökéletlen átalakulással fejlődnek ki, vagyis nincs bábállapotuk. A kifejlett rovar és a lárva annyira különbözik egymástól, hogy sokáig azt hitték, két külön fajhoz tartoznak. A szitakötők ősei több mint 300 millió éve, a karbon korban a szárazföldet meghódító szárnyas rovarok egyik első csoportjaként jelentek meg, legnagyobb fajuk szárnyfesztávolsága a 65 centimétert is elérte.

A szitakötő életmódja

A szitakötők nappali életmódot folytatnak, szinte kizárólag látásukra hagyatkoznak: ágvégekről, magasabb tárgyakról figyelik környezetük mozgásait. Mivel igen jól repülnek, a víztől nagy távolságra is feltűnhetnek.

A szitakötő előfordulása

A szitakötők világszerte elterjedtek a szárazföldeken, a sarkvidékek és sivatagok kivételével. A Kárpát-medence valamennyi, többé-kevésbé állandó hazai vizében megtalálhatóak, de leginkább a folyóvízi szitakötők kötődnek konkrét környezethez. Gyakran állóvizek, például tavak, mocsarak, vizesárkok környékén repülnek, valamint patakok és folyók közelében élnek. Mivel igen jól repülnek, a víztől nagy távolságra is feltűnhetnek.

A szitakötő táplálkozása

A szitakötők lárvái és a kifejlett egyedek egyaránt ragadozók. A szitakötő lárvái eleinte a kisebb rovarálcákat, ráklárvákat és egyéb apró állatokat zsákmányolnak, az idősebb lárvák vízi rovarokat és férgeket ejtenek el. A nagyobb testű fajok lárvái az ebihalakat és halivadékokat is megeszik. A kifejlett szitakötők kisebb repülő rovarokra, legyekre, szúnyogokra és rajzó hangyákra vadásznak.

A szitakötő fajtái

A szitakötőknek 4-5 ezer fajuk van, ebből Magyarországon mintegy 90 fordul elő. Két jelentős alrendjük: az egyenlő szárnyú szitakötők vagy kis szitakötők (Zygoptera) és az egyenlőtlen szárnyú szitakötők vagy nagy szitakötők (Anisoptera).

A szitakötő szaporodása

Számos más rovarcsoporttól eltérően a szitakötő nőstények és a hímek is számtalanszor tudnak párzani, noha a megtermékenyítéshez egyetlen alkalom is elegendő. Bizonyították, hogy a párzó hím párzószervének speciális nyúlványával legelőször is eltávolítja a nőstény ivarszervéből az előző párzásból származó hímivarsejteket. Ez a képesség hallatlan evolúciós lehetőséget kínál fel, és a hímek territoriális magatartásának, párzást követő viselkedésének igen kifinomult módozatait alakította ki.

A szitakötők mindkét ivara kitűnően képes fölismerni a szaporodásra (a lárvák fejlődésére) alkalmas vizes élőhelyeket. Szemük érzékeli a víz felszínéről visszaverődő fény polarizálódását, és emiatt mesterséges felületek, tárgyak időnként megtéveszthetik őket. Míg a nőstények idejük jelentős részét a vizektől távol töltik, és csak petét rakni keresik föl azokat, a hímek leginkább arra törekszenek, hogy a megfelelő vizek mentén a lehető legjobb pozíciókat foglalják el. Megpróbálnak az odaérkező nőstények közül minél többel párosodni, hogy génjeiket átörökíthessék.

A párzás általában több mint egy óráig tart - de már nem a levegőben, hanem a növényzeten, háborítatlan körülmények között. A fajok zöménél a hím a párzás után egy ideig valamilyen formában őrzi a nőstényt. Ennek legközvetlenebb módja az, amikor párzás után a hím nem engedi el potrohfüggelékeivel a nőstényt, hanem összekapaszkodva (tandem) keresik föl a peterakó helyet, ahol bizonyos mennyiségű pete lerakásáig együtt maradnak.