Tiszafa

A tiszafa a tiszafafélék családjában a névadó Taxus nemzetség legismertebb faja. Nyugat-, Közép- és Dél-Európában, Északnyugat-Afrikában, Délnyugat-Ázsiában és hazánkban is honos.

A tiszafa jellemzői és termesztése

A tiszafa a kárpát-medencében középhegységi faj; megtalálható például a Bükk-vidéken, a Bakonyban és még sok kisebb folton. 2011-ben az év fájává választották. A tiszafa levélzete első pillantásra a fenyőt idézi, de ebben az esetben annál sokkal lágyabb levelekről van szó. Termése piros bogyótermés, amely még többet tesz hozzá az egyébként is magas esztétikai értékéhez. Annak ellenére, hogy gyönyörű és sokoldalúan felhasználható, igen alacsony igényei vannak, ami szintén előnyére válik. Ebből kifolyólag pedig kezdő kertészeknek is ajánlott.

Továbbá azért is, mert ültetésnél oda kell figyelni a megfelelő öntözésre. Begyökeresedés után szárazságtűrő, nem kíván különösebb odafigyelést, csak a nyári extrém száraz hónapokban szükséges vizét pótolni. A tiszafa télállósága kiváló, a több éves növényeket fagyás nem fenyegeti, esetleg a lombkorona külső leveleit csípheti meg a fagy, ezeket tavasszal el kell távolítani. Betegségekkel szemben ellenálló, jelentős kártevője pedig nincs. A nyírást, akár ifjítást nagyon jól tűri. Évente kétszer érdemes metszeni, tavasz elején - márciusban, és nyár végén - szeptemberben. Így folyamatosan sűrű, tömött, mélyzöld lombfelületet fejleszt, ami igen látványos.

Nagyon fontos, hogy a tiszafa augusztus-szeptemberben érő húsos, élénkpiros termése, 8-15 mm hosszú magköpenyt fejleszt, melynek belsejében található a növény magja. A mag szétrágva epekeserű és nagyon mérgező! A piros magköpeny nem tartalmaz mérgező anyagot, ehető, finom, például pálinkát is készítenek belőle és a madarak is szívesen fogyasztják.