Abban nincs vita, hogy „agrárpotenciálunkat” akkor használjuk ki a legjobban, ha növeljük a gazdaságok egységnyi termőföldre, más egységnyi igénybe vett erőforrásra vetített hozzáadott értékét. A hogyan viszont komplexebb kérdés például annál, hogy nagyobb értékű, jobb szárazságtűrésű növényeket termesszünk nagyobb mennyiségben. A hozzáadott érték ugyanis nem elsősorban termelési, hanem főként értéklánc-pozíció kérdése. Mikro és makro szinten egyaránt. Írásunkban ezt a témát boncolgatjuk.
Mi is az a „hozzáadott érték”?
A Világbank klasszikus közgazdasági fogalommeghatározása szerint „a hozzáadott érték egy gazdasági szereplő vagy ágazat hozzájárulása az összgazdasági teljesítményhez, amelyet a kibocsátás és a köztes inputok különbségeként mérnek”. Így értelmezhető az, hogy mit is értünk értékteremtés alatt: a termelésben felhasznált inputokból mi az érték, amit teremteni tudunk. A vetőmagból vagy palántából, a termelésbe állított állatokból milyen végtermék kerül az adott országban, hazai teljesítménnyel értékesítésre. A hangsúly a hazai teljesítményen van, ez később még fontos lesz.
Hol van Magyarország helye az Európai Unió és a világ agrár-élelmiszergazdasági térképén?
Nehéz ezt néhány kiemelt mutatóval objektíven megfogni, de mégis megpróbálkozunk vele. Egy ország agrárgazdasági potenciálját az agro-ökológiai tényezőkön túl azzal is be kell tudni mutatni, hogy van-e lehetősége arra, hogy a saját lakosságán túl másokat is képes legyen élelmezni, tehát van-e annyi termőterület ahhoz, hogy bármilyen módon a világ agrár-élelmiszeripari értékláncaiba bekapcsolódjon.
Magyarországon 0,43 hektár szántóterület jut egy lakosra. Ebben a mutatóban nincs szégyellni valónk, hasonló mutatóval bír például az Egyesült Államok is. Ha ebből listát készítenénk, az elején olyan országok állnának, mint Kazahsztán vagy Ausztrália. Utóbbi esetében egy lakosra vetítve 1,17, előbbinél 1,4 fölötti a mutató. Amennyiben csak a mennyiséget nézzük, világviszonylatban ez a mutató 0,2 hektár/fő a FAO számításai szerint. Magyarország 0,43 hektár/fő mutatóját ebben a dimenzióban kell értelmezni. De! Ez nem jelenti azt, hogy 10 helyett 20 millió embert tudunk élelmezni. Ezt a mutatót úgy helyes értelmezni, hogy ezzel a potenciállal tudunk bekapcsolódni a világ élelmiszer-ellátási rendszerébe.
Magyarország az Európai Unió lakosságának 2 százalékát adja, az agrártermelő területnek 3 százalékát, az EU-n belüli agrárexportnak értékben 2-3 százalékát. A magyar agrárexport hozzávetőleg 80 százalékban az Európai Unió belső piacára kerül. Nagyrészt alapanyag vagy elsődlegesen feldolgozott termékek formájában.
Hogyan kapcsolódunk be tehát a világ élelmezési rendszerébe? Először is alapanyagot vagy elsődleges feldolgozottságú termékeket szállítunk az Európai Unió belső piacára, ezután ezek a termékek valamilyen transzformáció révén fogyasztási cikké változnak. Amiket sok esetben importálunk is.
Sok vita van arról, hogy miként tartsuk itthon az alapanyagot, készítsünk belőle hazai terméket. Vitathatatlan, hogy erre szükség van, alapanyagunk van hozzá. Az más kérdés, hogy egyéb erőforrások terén (környezeti, humán stb.) van-e megfelelő tartalék arra, hogy egy a KAP Stratégiai Terven túlmutató élelmiszeripari fejlesztési folyamat zökkenőmentesen végbe mehessen. Ez egy speciális szakterület kutatási feladata, ennek az írásnak nem célja ennek feltárása, de figyelemfelhívásként meg kell fogalmaznia.
És itt érkezünk el az ismételt tételmondathoz: A hozzáadott érték nem elsősorban termelési, hanem főként értéklánc-pozíció kérdése. Mert a hozzáadott értéket egy gazdaságban, de egy vállalkozáson belül sem a termelés és feldolgozás fogja adni. A magyar élelmiszer-gazdaság kitörési pontja az export lehet.
Véleményünk szerint ugyanakkor nagyon sok termékkörben annyira érett és telített piacra kellene belépni, hogy ezeket a kockázatokat nehéz mind makro-, mind mikroszinten vállalni. Vagyis bizonyos piacokról lekéstünk. De mi lehet akkor a magyar élelmiszer-gazdaság számára a hozzáadott érték?
A hozzáadott érték, ha magyar
Ezt a kérdés világítsuk meg az exporton keresztül. Az OECD közöl olyan statisztikákat (TiVA), amely a hazai hozzáadott értéket méri egy ország exportjában, azon belül egy-egy ágazatban. Magyarország esetében a mezőgazdasági exportban a hazai hozzáadott érték 70 százalék körüli, az élelmiszeriparban ez már csak 60 százalék körül van a 2015 és 2022 közötti évek átlagában. Nézzünk benchmarkokat, rakjuk „térképre”:
Mit látunk az ábrán? A vízszintes tengelyen elfoglalt pozíció azt mutatja meg, hogy az adott országnak a mezőgazdasági és élelmiszeripari exportjában mekkora a belföldi hozzáadott érték, a függőleges tengelyen elfoglalt pozíciója pedig azt, hogy hány százalékban részesedik a világ agrárexportjából. Ergo „mekkora játékos a globális agrárpiacon”. Magyarázatra szorul még a belföldi hozzáadott érték az exportban mutató is: ez azt mutatja meg, hogy egységnyi exportált mezőgazdasági vagy élelmiszeripari áru értékében mekkora a hazai teljesítmény. És itt van valahol a közmondásos kutya elásva: a termék magyar, mert magyar termőföldön, magyar gazdaság, magyar munkaerővel termelte meg az árut, de magát a terméket importált csomagolóanyaggal visszük piacra, külföldi cég végzi a szállítást, a termelésben importált energiát használunk, a terméknek nincs brandje, ha később lesz is, azt külföldön fogja elnyerni.
Megint ismételjük a mondatot: a hozzáadott érték nem elsősorban termelési, hanem főként értéklánc-pozíció kérdése.
Értelmezzük a nemzetközi összevetést, néhány példa kiragadásával:
- Az Egyesült Államok mint talán a legkedvezőbb pozíciót mutató ország, egy erőforrásokban nagyon gazdag, nagy kiterjedésű ország, erős agráralapokkal. Közel 10 százalékát adja a világ agrárexportjának, és 90 százalék felett van a belföldi hozzáadott értéke az exportban, emellett diverzifikált is az exportszerkezet.
- Nem messze marad el tőle Brazília, ami szintén nagy kiterjedésű ország, jó erőforrás-ellátottsággal, viszont koncentrált commodity exporttal is tud magas belföldi hozzáadott értéket felmutatni.
- A sokszor példaként emlegetett Hollandia egészen más képet mutat: alacsony lélekszámú ország, rendkívül erős agrárpiaci pozícióval, viszont alacsony a belföldi hozzáadott érték a kivitelében. Ennek oka, hogy rendkívül nagy a kereskedelmi volumen, ez adottság kérdése: több városának kiemelt szerepe van a globális tengeri kereskedelemben. Tehát jellegében inkább kereskedő országra hajaz, persze ne vegyük el a holland tudásbázis kiemelt szerepét.
- Adottságaihoz mérten viszont Lengyelország tényleg példásan kapcsolódott be a nemzetközi élelmiszerellátási láncokba. Három százalék felett van az exportrészesedése, és emelkedő tendencia mellett nő a hazai hozzáadott érték az exportban. Mert kutat, fejleszt, márkáz, és évtizedekkel ezelőtt megtalálta, hogy hol lehet sikeres a globális piacokon.
Most jött el a pillanat?
A 2020-as években a klímaváltozás oly módon rúgta rá az ajtót a hazai élelmiszer-gazdaságra, hogy mára felerősödtek azok a hangok, hogy alapjaiban kell újragondolni a magyar agráriumot. De azt a korábbiaknál jóval komplexebb, újszerű megközelítésben, és akár paradigmaváltásokkal. Mert nem biztos, hogy a termékek jellege és volumene fogja adni a hozzáadott értéket, ezáltal az értékláncban kedvező pozíciónkat. Tehát a feldolgozás hajszolása önmagában nem biztos, hogy elég.
Ne értsük félre: rengeteg olyan piac van a világon, akár Európában, ahol egy commodity jellegű termékkel is lehet sikeresen piacra törni, ezek jellemzően EU-n kívüli harmadik országok, ahol a fogyasztás bővülése most indul be igazán. Egy-egy vállalkozás megtalálhatja ezeket, és ha előbbi tömeges jelenséggé válik, úgy beszélhetünk magyar agrárgazdasági sikerről. Tehát ezekre is szükség van, commodity jellegű, elsődlegesen feldolgozott terméket nagyon hatékonyan előállítani. Ez egy nagyon erős verseny, de van, aki helyt tud állni benne.
Az elmúlt évek drasztikus klimatikus és agrárgazdasági változásai nyomán talán most jött el a pillanat, hogy definiálja magát a hazai agrárium. Nem újradefiniálja, hanem definiálja. Fontos különbség. És ebben a fogalommeghatározásban kulcsszerepet kell szánni annak, hogy a hozzáadott érték nem elsősorban termelési, hanem főként értéklánc-pozíció kérdése. Ezen a ponton javasoljuk az úgynevezett mosolygörbe élelmiszer-gazdaságra való adaptációját. Mikro- és makroszinten egyaránt.
A kulcs az integráció, csak másképp
Az élelmiszer-gazdaság a XXI. században nem nemzeti, hanem globális rendszerként működik. A nemzeti szint az alrendszere a globálisnak. Egy kicsi, nyitott gazdaságban ez alapvetés. Elválaszthatatlan és fontos része vagyunk az Európai Unió élelmezési rendszerének, ezáltal a világ élelmezési rendszereinek. De a helyünket ebben az elmúlt évtizedekben nem találtuk meg.
Viszont ebben az útkeresésben a hozzáadott-értéket kell zászlóra tűzni. De nem úgy, ahogy elsőre értenénk, miszerint termeljünk csupán hatékonyabban, hajszoljunk olyan mutatókat, hogy egy hektáron melyik termék adja a legnagyobb hozzáadott értéket. Utóbbit másként kell értelmezni.
A feldolgozás fontos, de önmagában nem elég. Alapanyagot-exportot is lehet hatékonyan csinálni, magas hozzáadott értékkel, ha tudatosítjuk magunkban azt, hogy az alapanyag-exportba is beépülnek szolgáltatások, mint logisztika, informatika, pénzügyi szolgáltatások. A „dolgozzunk fel mindent belföldön” stratégia önmagában nem fogja garantálni, hogy nőjön a hozzáadott érték a hazai élelmiszer-gazdaságban, ugyanis hiába hazai az alapanyag, ha a piacra jutáshoz szükséges erőforrások egy jelentős része importból származik, úgy a hazai hozzáadott érték nem fog érdemben kedvező irányba mozdulni.
Ehhez a sokat emlegetett integrációt is tágabban kell értelmezni, nem csupán vertikális vagy horizontális termelői-feldolgozói szerződéses kapcsolatokról kell beszélnünk. Tágabban kell értelmezni oly módon, hogy annak a terméknek a piacra jutásához is minél több hazai erőforrást használjunk fel. Ma hazai erőforrás az alapanyag, amiben bővelkedünk, megtermeljük. Többnyire hazai munkaerő dolgozik a termelésben, feldolgozásban. De az energia egy része már import, a termelésben használt szoftverek sem feltétlenül hazai fejlesztésűek, a gyártáshoz használt gépekről nem is beszélve, ideérthetjük a csomagolóanyagot is, logisztikai szolgáltatásokat, és még hosszan sorolhatnánk. Ezért alacsony a hazai hozzáadott értékünk az exportban. És ezen a magasabb hozzáadott értékű termék kisebb jelentőségben javít, mint azt gondolnánk.
De akkor mi lehet az irány?
Alapvető szemléletváltás szükséges. Az imént felsoroltuk, hogy a magyar élelmiszergazdasági exportba mik épülnek be importként, ami rontja a hazai hozzáadott érték arányát a kivitelben. Kiváltható minden? Nem! Ugyanis vannak korlátjaink országos szinten. Az erőforrások mindegyike nem fog rendelkezésre állni. De a termelési láncba lehet hazai csomagolóanyag-gyártást integrálni. Ha ezt úgy tesszük, hogy több szereplőt szolgáljon ki. Az energiafüggőséget lehet csökkenteni, megújulók irányába elmozdulni. Lehet mit kezdeni a melléktermékekkel. Kell foglalkozni a szoftverekkel, és az AI olyan kapukat ki tud nyitni, amelyekről ma azt sem tudjuk, hogy egyáltalán léteznek.
A termékfókusz mellé kell emelni a szolgáltatásfókuszt is, ez legalább olyan fontos lehet a hozzáadott érték növelésében, mint maga a termék feldolgozottsági szintje, annak minősége. Miért? Mert a hozzáadott érték nem elsősorban termelési, hanem főként értéklánc-pozíció kérdése. A versenyképességnek kulcsa a szolgáltatásintenzitás is.
A publikációban szereplő állítások és vélemények kizárólag a szerző(k) saját álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg a szerkesztőség, illetve az Agrárszektort is kiadó NET Média Zrt. hivatalos álláspontjával.
