Nincs kedvező szél annak, aki nem tudja, melyik kikötőbe tart

– írja Seneca.

Talán itt az ideje annak, hogy egy pillanatra megálljunk, és ne a következő heti piaci árakat, a következő támogatási konstrukciót, és a következő kamatdöntést figyeljük, hanem próbáljuk megérteni a teljes képet. A kérdés ugyanis már nem az, hogy vajon az agrárium nehéz időszakon megy-e keresztül. A kérdés az, hogy felismerjük-e, hogy az a világ, amelyben az elmúlt évtizedekben gazdálkodtunk, teljesen megváltozott.

A válságok egyik legnagyobb veszélye, hogy a figyelem rövid távra fókuszál, és ilyenkor mindenki az azonnali megoldásokat keresi. Sokáig azt kérdeztük, mikor lesz már vége a válságnak, de talán rossz kérdést tettünk fel. Nem a válság végét kell várnunk, hanem fel kell ismernünk, hogy megváltozott a világ körülöttünk. A régi minták egy része már nem működik, a régi válaszok közül sok elvesztette hatékonyságát. Új gondolkodásra, megközelítésre, új eszközökre és mindenekelőtt világos stratégiára van szükség. De a stratégia nem egy dokumentum a fiókban, nem egy prezentáció vagy egy pályázathoz csatolt melléklet.

A stratégia egy döntés arról, hogy milyen jövőt akarunk építeni.

A stratégia mondja meg, hogy a bizonytalanság közepette mi a célunk és hova akarunk eljutni. A stratégia segít eldönteni, mikor és mit kell beruházni, mikor kell kivárni, mikor kell növekedni, és mikor kell átalakulni. A stratégia határozza meg az utat. Mert végső soron nem az időjárás fogja eldönteni az agrárium jövőjét, de nem is a piaci árak, a támogatások vagy a finanszírozás. Hanem az, hogy képesek vagyunk-e felismerni a változást, és van-e bátorságunk alkalmazkodni hozzá.

A pesszimista a szélre panaszkodik, az optimista a változását várja, a realista pedig beállítja a vitorlát

– írja William Arthur Ward.

Talán most érkezett el az idő, hogy ne csak a következő szezonban gondolkodjunk, hanem a következő évtizedekben. Ne csak a túlélésben, hanem a jövő építésében. Mert a magyar agrárium előtt álló kérdés már nem az, hogy lesz-e változás. A változás bekövetkezett. A kérdés az, hogy felismerjük-e az irányát, és van-e stratégiánk végigmenni az úton.

Az agráriumban ma minden beruházás, minden finanszírozási döntés, minden technológiai fejlesztés mögött ott kell lennie annak a kérdésnek: hogyan néz majd ki a hazai élelmiszergazdaság tíz, húsz vagy harminc év múlva? Az előttünk álló kihívások ugyanis nem átmeneti zavarok, hanem olyan rendszerszintű változások, amelyek új működési modellt követelnek meg. Ennek felismerése nélkül minden válságkezelés csak tüneti kezelés marad. 

A klímaváltozás már nem jövő idő, hanem napjaink valósága. Sok éven keresztül a klímaváltozásról úgy beszéltünk, mint a jövő egyik legnagyobb kihívásáról. Ma már tudjuk, hogy nem a jövőről beszélünk. A klímaváltozás megérkezett. Magyarországon az elmúlt évtizedek során egyre gyakoribbá váltak az aszályos évek, miközben a hőmérséklet-emelkedés meghaladta a globális átlagot. A szántóföldi termelés jelentős része olyan körülmények között zajlik, amelyekre sem a talajaink, sem a technológiáink, sem sok esetben a gazdaságaink pénzügyi modelljei nem készültek fel. A kérdés tehát ma már az, hogy hogyan fogunk az aszályokkal együtt élni. Az öntözés, a vízvisszatartás, a talajvédelem, a precíziós technológiák és az adatalapú döntéshozatal már nem versenyelőnyt jelentenek, hanem a túlélés feltételeivé váltak.

Ráadásul nemcsak a növénytermesztés áll nyomás alatt, hanem a sertés- és tejágazat is rendkívüli nehézségekkel szembesült az elmúlt időszakban. A nemzetközi árak zuhanása, a kereslet csökkenése, a járványhelyzetek és a költségek emelkedése egyszerre jelentkeztek. A probléma azonban nem csupán pénzügyi, sok gazdaság esetében a jövedelemtermelő képesség sérült. A veszteségek pedig nem egyetlen év mérlegében jelentkeznek, hanem hosszú időre meghatározhatják a fejlődési lehetőségeket.

A legnagyobb kockázat ma talán az önbecsapás. Hogy azt hisszük, minden visszatér majd a régi kerékvágásba, mert valószínűleg nem fog.

A mezőgazdaság történetében mindig voltak nyertesek és vesztesek, így most is lesznek. 

A technológiai beruházások költsége, az adatalapú működés jelentősége, a klímakockázatok növekedése és a finanszírozási követelmények egyre inkább a koncentráció irányába terelik az ágazatot. Ez nem értékítélet, hanem gazdasági realitás. Azok a vállalkozások, amelyek nem képesek alkalmazkodni, technológiát váltani vagy méretgazdaságosságot elérni, egyre nehezebb helyzetbe kerülhetnek. A következő években várhatóan nő a koncentráció, miközben a csődök száma is emelkedhet azokban a szegmensekben, amelyek különösen kitettek az időjárási és piaci kockázatoknak. Ez nem pesszimizmus, ez a realitás felismerése.

Az agráriumban a bizonytalanság hagyományosan óvatosságot szül, ma azonban az egyik legveszélyesebb döntés a beruházások elhalasztása lehet. A vízgazdálkodási fejlesztések, az energiahatékonyság, a talajkímélő és vízmegtartó technológiák, a precíziós gazdálkodás, a megváltozott klímához jobban alkalmazkodó növényfajok és fajták, valamint az agrár adatokra és monitoring rendszerekre épülő döntéstámogató megoldások egyre fontosabbá válnak az ágazat ellenállóképességének növelésében. 

Aki nem fejleszt, egyre nagyobb mértékben teszi ki magát azoknak a folyamatoknak, amelyeket sem befolyásolni, sem előre jelezni nem tud.

Az agrárium problémáira azonban nincs egyetlen szereplő által adható válasz. Látható, hogy a versenyképes és ellenálló mezőgazdaság csak a gazdálkodók, az értéklánc szereplői, a kormányzat és a finanszírozók együttműködésével építhető fel.

• Az államnak kiszámítható és orientáló szabályozási és támogatási környezetet kell teremtenie.
• A gazdálkodóknak nyitniuk kell az innováció és az alkalmazkodás felé.
• A finanszírozóknak pedig olyan megoldásokat kell kínálniuk, amelyek nemcsak a jelen problémáit kezelik, hanem a jövő beruházásait is lehetővé teszik.

Talán itt kell visszatérnünk ahhoz a gondolathoz, amellyel kezdtük. Álljunk meg és nézzünk szembe a valósággal. Nem a következő aszály lesz az utolsó. Nem a mostani piaci válság az utolsó. Nem az idei veszteség az utolsó. A kérdés nem az, hogy lesznek-e újabb kihívások, hanem az, hogy lesz-e stratégiánk azok kezelésére.

A stratégia kijelöli a kikötőt.

A beruházás adja a hajót.

Az együttműködés biztosítja a legénységet.

Most pedig el kell indulni.