Aranysakál

Az aranysakál a róka és a farkas közötti köztes helyet elfoglaló ragadozó. Magyarországon őshonosnak számít, egyszer már kipusztultnak hitték, de azóta ismét elkezdett terjedni.

Az aranysakál (Canis aureus) az emlősök osztályának ragadozók rendjébe, ezen belül a kutyafélék családjába tartozó faj. Más elnevezései: nádi farkas, réti farkas, toportyán és csikasz. Európa délkeleti részén és Ázsia mediterrán jellegű vidékein él, egészen Indokínáig. A 2010-es évekre özönfajként tartják számon Európában, északon Észtországig, északnyugaton Hollandiáig, nyugaton Olaszországig és Svájcig jutott el. Magyarországon nem védett faj.

Az aranysakál életmódja

Az aranysakál a farkas és a róka közötti köztes helyet elfoglaló ragadozó. A sztyeppéket, a fás pusztákat, a bokorerdőket, a nehezen áttörhető bozótosokat, az elnádasodott nedves területeket és a félsivatagokat lakja. Az aranysakál kerüli a nyílt terepet és a sűrű erdőket, így - elsősorban a kevés táplálék miatt - a trópusi esőerdőket sem kedveli. Főként hajnalban és szürkületkor aktívak.

Kisebb állatokat önállóan is el tud ejteni, így Magyarországon rágcsálóspecialistának mondható. Nem veti meg az őz, a szarvas és vaddisznó tetemét sem. Trópusi területeken olykor csapatokba verődve antilopokat, gazellákat is zsákmányol. Testalkata a préda hosszas üldözésére nem alkalmas; ha a gyors lerohanás sikertelen, kiszemelt zsákmányáról lemond. Ha nem jut táplálékhoz, a települések közelébe is merészkedik némi hús reményében. Felismerését segíti egyetlen más állathoz sem hasonló hangja: elnyújtott üvöltés és rövid, vonyító-ugató hangok követik egymást. Általában napnyugta után üvölt.

A zavarást, kiváltképp élőhelyének megváltoztatását - a parlagföldek megművelését és az erdőművelést -, valamint az intenzív, célirányos vadászatát nem viseli el: az ilyen helyekről elköltözik. Az emberi üldöztetéstől eltekintve legnagyobb ellensége a farkas. Ahol mindkettő előfordul, a sakál csak nagyon szórványosan és visszavonultan marad fenn, viszont ahol megtelepszik, onnan többé-kevésbé kiszorítja fő táplálékkonkurensét, a vörös rókát.

Az aranysakál előfordulása

Az aranysakál egész Közép-Európában, többek között Magyarországon is igen gyakori volt a 19. századig. Történelmi elterjedési területének északi pereme volt a Kárpát-medence. Élőhelyeinek visszaszorulása és az irtás miatt az 1940-es évekre Bulgária kivételével gyakorlatilag egész Európából kipusztult, bár szórványos példányokat körülbelül évtizedenként még jelentettek. 1940 és 1990 között hazánk területén nem találtak szaporodó párt, csupán néhány kóbor példányt, 1989-ben a Természetvédelmi Világszövetség Vörös listájára Magyarországon kihalt fajként került fel.

Észak-Macedóniába spontán visszatelepült, de az 1960-as években újra kiirtották. Bulgáriában 1961-ben vagy 1962-ben nyilvánították védetté. Ezután rohamosan elterjedt, és mivel mind a vad-, mind a háziállat-állományt veszélyeztette, ezt a védelmet 1984-ben megszüntették. Az 1980-as évek végén már nemcsak egész Bulgáriában fordult elő (annak ellenére, hogy évente több ezer példányt lőttek ki), de a környező országokba is visszatelepült. A Dráva mentén a 80-as években jelent meg újra Magyarországon. Mostanra már minden megyében észlelték, egyre nagyobb károkat okoz a vadállományban.

Az aranysakál táplálkozása

Az aranysakál, táplálkozását tekintve opportunista, azaz a legkönnyebben kiaknázható táplálékforrást hasznosítja. Amikor betelepül valahová, étrendje meglehetősen változatos, vagyis jóformán bármit megeszik: ez a viselkedése jelentősen hozzájárulhat gyors terjedéséhez. Megtelepedve specializálódik, tehát a konkrét környezetben legkönnyebben elérhető táplálékra szelektál. A hazai vizsgálatok kimutatták, hogy az egyes táplálékfajták részaránya nagyon különbözik törzsterületén (ahol már régen megtelepedett és sok van belőle) és elterjedésének peremterületein, ahol még csak szórványosan, illetve ritkásan fordul elő:

1. A törzsterületen évszaktól függetlenül szinte csak kisemlősöket eszik. Néha különféle rovarokat és növényeket is fogyaszt, bár ennek jelentősége elenyésző. Meg kell még említeni az úgynevezett „csülkösvad” (főleg őz, szarvas, dámvad és vaddisznó) fogyasztását, a háziállatokat. Ezek nagy többsége szarvasmarha és disznó; egyértelműen dögkutakból.

2. A peremterületeken is a kisemlősök a fő táplálékai, de ezzel csaknem egyenrangú a csülkösvad mennyisége. Utóbbi csoportban a kifejlett vaddisznó a meghatározó táplálék, ám mivel az aranysakál a felnőtt vaddisznó elejtésére még csoportosan sem képes, ez egyértelműen dögevésre utal, csakúgy, mint a szarvasféléknél. Tavasz végén, nyár elején a beteg, legyengült gidákat és borjakat is elejti. A rovarok és növények szerepe a törzsterületéhez hasonló, a háziállatoké jóval kisebb.

Az aranysakál fajtái

Az aranysakálnak számos alfaja ismert, attól függően, az előfordulása mely részéről beszélünk. A faj leírása óta 13 alfajról készült feljegyzés, ezek közül 7 (más nézetek szerint 6) még most is létezik.

Az aranysakál szaporodása

A Balkánon élő állományok téli falkáiban január-februárban alakulnak meg a párok, az egymáshoz nagyon szorosan kötődő aranysakálok nemritkán élethosszig összetartanak. A nőstények 9 hónaposan, a hímek 2 évesen ivarérettek. Csak a domináns hím és nőstény szaporodik. A 62 napos vemhesség végén a nőstény 3-6 (legfeljebb 8) kölyköt hoz a világra. Ezek erősen emlékeztetnek a kutyakölykökre, és hasonlóképpen sok gondoskodást kapnak. Életük első két hetét a vackon, gyakran egy föld alatti járatban töltik. Eleinte csak tejet kapnak, de a második hét után már az anyjuk által visszaöklendezett, előemésztett táplálékot is. A kan egyre nagyobb részt vállal a fiatalok neveléséből. A néhány hetes kölykök már a vacok előtt játszanak. Puha, szürke-szürkésbarna bundájukat egy hónapos korukban az öregkori szőrzetre váltják.