A világ nagy részén immár korábban indul be a nyár és tovább is tart, kevesebb vizet hagyva maga után. A közép-ázsiai termelők már két generáció óta élnek ezzel a valósággal. A térségben dolgozva végignéztem, ahogy az országok több és mélyebb öntözőcsatornával és hatalmas szivattyútelepekkel próbátják orvosolni a problémát, és azt is láttam, ahogy ez a megközelítés kudarcot vall. Közép-Ázsia öntözőrendszereinek története tehát nemcsak intő példa, hanem sokkal inkább gyakorlatias megoldások forrása minden olyan mezőgazdasági térség számára, amely most vízhiánnyal küzd. 

Zsákutca hetven évvel ezelőttről  

Közép-Ázsia termőföldjeinek nagy részét még mindig úgy öntözik, mint az 1950-es és 60-as években: nyílt, földbe vájt csatornákon keresztül, egy olyan hálózat részeként, amelyet még a szovjet korabeli gyapot- és gabonakvótákra épülő tervgazdaság idején alakítottak ki. Az Amu-darja folyó medencéjéről szóló tanulmányok szerint mielőtt a víz egyáltalán elérné a szántóföldet, már több mint 30 százaléka elveszik. A tágabb térséget tekintve a becslések szerint az öntözőcsatornákba terelt víz akár 60 százaléka is eltűnhet szivárgás, párolgás és túlfolyás miatt, mielőtt az bármilyen növényhez elérne. 

A szokásos reakció ezekre a veszteségekre az elterelt víz mennyiségének növelése volt – vagyis a vízhiány problémáját azzal próbálták megoldani, hogy nagyobb mennyiséget pumpáltak a régi, szivárgó öntözőrendszerbe. Ez viszont rendkívül káros következményekkel járt. Az öntözési tervek mesterségesen eltorzították a talajok vízegyensúlyát, hogy kompenzálják a szivárgás miatti várható vízveszteséget, hiába nem igazolták a terepi mérések ezen további mennyiségek szükségességét. 

Napjainkban ennek következményei szerte Közép-Ázsiában érezhetők az apadó vízszintű folyókban, a leromlott termőterületekben és a növekvő vízhiányban. Üzbegisztán gyapottermő övezetében a közelmúltban felmért területek több mint kétharmada olyan mértékben szikes, amely meghaladja a gyapot által tolerálni képes szintet. Emellett a gyapottermő területek nagyjából egyharmadán kevesebb mint egy évtized alatt jelentősen csökkent a növényborítás. Türkmenisztánban, ha a jelenlegi gyakorlat folytatódik, 2030-ra a termelés akár egyötödével is csökkenhet, pusztán az alacsonyabb vízellátás miatt.  

Ez nem távoli kockázat. Úgy vélem, ez a legvilágosabb bizonyíték arra, hogy az árasztásos öntözés a vízigényes monokultúrákkal párosítva valódi zsákutca a gyorsan változó klimatikus körülmények között, nem csupán egy egyébként optimalizálható technológiai hiba.  

Lépések az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodó gazdálkodás felé 

Ha ki szeretnénk keveredni ebből a zsákutcából, és valóban elindulnánk az éghajlatváltozáshoz alkalmazkodó gazdálkodás felé, akkor az alábbi lépésekre van szükség:

• Az első lépés a stratégiai diverzifikáció a vetésforgóban a sérülékeny talajok védelme és feljavítása érdekében a vízhasználat optimalizálásával. A vízigényes monokultúrákról a szárazságtűrő alternatívákra (például csicseriborsóra, lucernára, kölesre és sáfrányra) való áttérés megoldást kínálhat a vízigény csökkentésére és egyúttal a termelésből származó jövedelmek diverzifikálására is. Mivel ezek a fajok lényegesen kevesebb öntözővizet igényelnek, hozzájárulnak a talajvízszint öntözés okozta változásának megelőzéséhez. Ez csökkenti a kapilláris emelkedést, emiatt a sekély talajvízből több oldott só juthat be a gyökérzónába. A talajfelszíni öntözés csökkentésével, alternatív növényfajok választásával – melyek jobban hozzáférnek a talajban tárolt nedvességhez például a mélyebbre hatóló gyökereikkel –, a saját területünknek megfelelő sikeres termesztési rendszereket hozhatunk létre, melyek hatékonyabban őrzik meg a termeléshez szükséges erőforrásokat fenntartható gazdálkodási döntésekkel.  
• A második megközelítés a precíziós vízellátásra való áttérés lehet – vagyis a nyílt csatornás árasztásos öntözés helyettesítése csepegtető és szórófejes öntözőrendszerekkel. A merev, naptáralapú öntözési ütemterv helyett a talajnedvesség-monitorozással párosítva ez a megközelítés biztosítja, hogy a növények csak akkor jussanak vízhez, amikor szükségük is van rá. Ez már önmagában csökkentheti mind a vízveszteséget, mind a tartós túladagolásból eredő szikesedést, miközben a gazdálkodónak több kontrollja van afelett, hogy mit kap a növény. 
• A harmadik, és leggyakrabban figyelmen kívül hagyott szempont az intézményi keretek. Sok öntözőrendszert központosított szovjet irányítás alatt terveztek, ám az irányítási struktúrák nem mindig fejlődtek annyit, hogy képesek legyenek igazodni napjaink éghajlati stresszéhez, valamint a versengő igények és a szűkös vízkészletek realitásaihoz. Erősebb igazgatás nélkül, amely együttesen foglalkozik a vízgazdálkodás, az elszámoltathatóság és az ösztönzők szempontjaival, még a modern öntözési technológiába történő drága beruházások sem biztosítanak tartós vízmegtakarítást. 
• Azt is látjuk, hogy a sikeres megoldások az öntözési infrastruktúra korszerűsítését helyi vízhasználói társulások működtetésével és mennyiségalapú vízdíjszabással kapcsolják össze. Ennek keretében a gazdálkodók a ténylegesen felhasznált vízmennyiség után fizetnek, amelyet helyi vízmérőkkel köbméter pontossággal mérnek. Ez nem egy elméleti megoldás, hanem egy világszerte bizonyított koncepció. Évtizedekkel ezelőtt olyan vízhiányos országok, mint Ausztrália mutattak rá arra az alapvető igazságra, hogy mennyire nehéz gazdálkodni azzal, amit nem mérünk. Azzal, hogy minden csepp mezőgazdaságban felhasznált vizet mértek, és a fogyasztással együtt emelkedő tarifarendszert alakítottak ki, a vizet egy rendkívül értékes árucikké emelték. Közép-Ázsia és bármely más, hasonló éghajlati nyomással szembesülő régió számára ez az átállás a volumetrikus árképzésre rendkívül hatékony megoldást kínálhat az öntözéses gazdálkodásban rejlő csapdára.

A valódi kérdés nem az, hogy jönnek-e még forró, aszályos nyarak. A világ számos részén, például Közép-Ázsiában ez már eldőlt. A döntés a kezünkben van, hogy a növénytermesztési rendszerek, az öntözési infrastruktúra és a vízgazdálkodás alkalmazkodását ezen kihívásokhoz a talajok tönkremenetele előtt vagy után biztosítjuk. Közép-Ázsia fájdalmas és költséges valósága jó figyelmeztetés arra, hogy mi történik, ha késlekedünk.