A Duna–Tisza közén elterülő Homokhátság közel 10 000 km² nagyságú, tehát hazánk több mint tizedét fedi le. Geológiai szempontból az ős-Duna által lerakott hatalmas hordalékkúpon alakult ki, de arculatát nemcsak a természet, hanem az emberi beavatkozás is formálta. A különböző homoktalajok gyenge humusztartalommal és vízmegtartó képességgel rendelkeznek, könnyen mozdulnak, szél és víz által pusztíthatók. Ennek következtében jöttek létre a homokbuckák és buckavonulatok, amelyek a térség domináns tájelemeivé váltak, akár több tíz méterrel is kiemelkedve a Duna és Tisza szintje fölé - írja közleményében a KEFAG.

Amikor a homok ellepett falvakat - és a tudósok sivatagról írtak

A táj eredetileg mocsarakkal, ligetekkel, erdőkkel volt tagolt, ám a tatárjárás után, különösen a török uralom idején és azt követően bekövetkező erdőírtások, vízrendezés nélküli mocsárlecsapolások, valamint a kontrollálatlan legeltetés a táj fokozatos elsivatagosodásához vezettek. A futóhomok terjedése valódi katasztrófákat okozott: a 18. század végén a Csepeli- Duna-ág hajózhatósága néhány hét alatt megszűnt, míg a Homokhátság településein egyes tanyák és utcák homok alá kerültek. A kor írói szerint a táj képe már-már arab sivatagokat idézett.

A homokfásítás gondolata nem az erdészet vagy mezőgazdaság oldaláról indult - hanem az orvostudományéból. A szálló por, a kiszáradt táj és az egészségtelen mikroklíma súlyos egészségügyi következményekkel járt: tömeges tüdőbetegségek jelentkeztek, köztük a TBC, amelyet „Morbus Hungaricus” néven is emlegettek. Az első telepítések célja tehát nemcsak a homok megkötése, hanem az életfeltételek javítása volt - a fák szó szerint gyógyító szerepet kaptak a tájban.

Az ország fában szűkölködött – és ez hozta el a fordulatot

Az áttörés azonban nem a környezetvédelem, hanem a stratégiai erdőgazdálkodás igénye miatt következett be. A trianoni békeszerződés után Magyarország jelentős erdőterületeket veszített, így fahiánnyal küzdött. 1923-ban megszületett az Alföldfásítási törvény, amely Kaán Károly nevéhez köthető, és létrejött a Magyar Királyi Földművelésügyi Minisztérium Alföldi Erdőtelepítési Kirendeltsége is Kecskeméten. Bár a gazdasági világválság és a második világháború ismét hátráltatta a folyamatot, az államosítást követően végre elindulhatott egy technológiailag is megalapozott, szisztematikus homokfásítási program.

A korábbi kísérleti eredményekre, helyi viszonyokra szabott fafajokra és modern technológiákra építve az 1950-es évektől kezdve olyan élőhelymozaikokat sikerült létrehozni, ahol a korábban terméketlen, sívó homok életképes ökoszisztémává alakult át. Erdők, rétek, mezők és vizes élőhelyek váltják egymást – olyan tájszerkezet jött létre, amely természetes úton aligha keletkezhetett volna újra. A KEFAG Zrt. által kezelt erdők klímaszabályozó szerepe lehetővé tette, hogy a térség újra élhető legyen – nemcsak a természet, hanem az ember számára is.

A klímaváltozás visszaveszi, amit egyszer már legyőztünk?

Napjainkban a klímaváltozás hatásai éppen itt, a Homokhátságon érzékelhetők legélesebben. A szárazodás, a növekvő hőség és az időjárási szélsőségek ismét veszélybe sodorják a térség ökoszisztémáit. Ezért is különösen fontos felismerni: az erdők nem csupán a múlt hibáira adott válaszok voltak, hanem a jövő esélyei is. Komplex szerkezetüknél fogva az erdők jelentik az egyik legerősebb eszközt a klímaváltozás hatásainak mérséklésére. A Homokhátság története éppen arra tanít, hogy az erdő megszűnése egyben az utolsó védelmi vonal felszámolását is jelenti.