Egészen április elejéig is eltarthat a gím- és dámszarvasok agancshullajtása, de legfőbb időszaka február vége és március elejére datálható. Ezt megelőzően azonban érdemes szót ejteni arról, hogy a bikáknak milyen komoly megterhelést okoz az agancs felrakása. A gyors sejt-differenciálódás biztosítja azt, hogy az agancs növekedésnek indulhasson. A növekedő agancsképződményt vérerekkel borított barka védi, melynek védelmében a porc- és csontszövet is fejlődik. Ahhoz, hogy ezek a szövetek el tudjanak csontosodni, különféle ásványianyagokra is szükség van. Ezeket pusztán a táplálékfelvétellel nem tudja magához venni az állat, ezért a bika a vázát alkotó különféle csontokból (borda, gerinc) kálciumot és további anyagokat szállít az agancsba. Ez egészen a bőgést megelőző ideig tart, amikor is az állat az agancstisztítás időszakában tápanyagfelvétellel visszapótolja a hiányzó tápanyagokat. Az agancstisztítás akkor kezdődik el, amikor a „fej éke” elkészül, és az azt borító barka elhal. Ezt az elhalt hámszövetet a bika fák ágaihoz, bokrokhoz dörzsölve, azokat csapkodva tisztítja le. A bika paramétereiről árulkodhat az, hogy mekkora ágakon tisztít, illetve a fa faja meghatározó lehet az agancs színének kialakulásában. Az elhalt agancs felrakásának és elhullajtásának ciklikussága összefügg a nappalok és éjszakák intervallumának változásával is.

Az agancshullatásért a megemelkedő tesztoszteronszint és az agancstőnél megjelenő csontfaló sejtek is felelnek, mely utóbbiak fokozatosan bontják a csapot, és idővel az agancs leválik. Ezt a folyamatot várják az illegális agancsgyűjtők is, ami az agancsárak tükrében nem is csoda. Annak ellenére is kockáztatnak, hogy komoly szankciókat von maga után ez a törvénybe ütköző tevékenység. Vegyük sorra, hogy milyen problémákat okozhatnak a szisztematikusan eljáró gyűjtők. Az állatoknak a fentebb bemutatott kimerítő folyamatot követően nyugalomra lenne szüksége, ezzel szemben a gyűjtők általi zavarás arra kényszeríti őket, hogy elhagyják élőhelyüket és csapatokba, úgynevezett rudlikba verődve olyan területeket is bejárjanak, ahova alapesetben nem mennének. Ekkor a taposással mind a telepített fiatal erdőkben, mind a mezőgazdasági területen kárt okoznak.

Mindezen felül, mivel menekülnek, könnyedén kikerülhetnek a közutakra, ahol fennáll a gépjármű-vad ütközés veszélye. Ez nem csak az állat szempontjából lehet végzetes, de gépjárműben ülők is komoly veszélynek vannak kitéve. Mivel a menekülés fokozott stresszhelyzetnek minősül, az állat energiaszükséglete is megnövekszik. Ennek pótlására akkor is hántja és rágja a fiatal fákat, amikor egyébként nem tenné. Tehát nem csak a csemeték törésével, taposásával, hanem a hántással is veszélyezteti az erdősítés sikerességét. Az említett zavarásról a 1996. évi LV. törvény a vad védelméről, a vadgazdálkodásról, valamint a vadászatról szóló törvényének 28. § 1-es pontja is rendelkezik.

A vadászatra jogosult nem veszélyeztetheti a vadászható és nem vadászható állatfajok, valamint az egyéb élő szervezetek fennmaradását. (2) A vadászaton kívül a vad nyugalmát mindenki köteles megóvni. Tilos vadászaton kívül a vad fennmaradását bármilyen módon veszélyeztetni. (3) A vad védelme érdekében tilos a vad búvó-, lakó-, és táplálkozási, valamint szaporodási vagy költési helyét zavarni. Nem minősül zavarásnak az okszerű mező- és erdőgazdálkodással összefüggő tevékenység, ideértve a halastavak lehalászását is.

Sok esetben az agancsozók drótokat feszítenek ki az állatok ismert váltóinak közelében, majd szisztematikusan azok felé hajtják a vadat, miközben átfésülik az adott területeket. Ennek eredményeként azok az agancsok is „leszakadhatnak”, amelyek még nem álltak készen a lehullásra. Ez azért is probléma, mert az agancstő ekkor sérülhet, így a vad azt követően egyáltalán nem, vagy csak teljesen abnormális, kisebb súlyú agancsot tud felrakni. Komoly gazdasági kárt okozva ezzel a vadászatra jogosultnak. Ezen felül a leszakadó agancs nyomán olyan sérülés keletkezik, ami akár sebkapuként is funkcionálhat, és különféle fertőzések melegágya lehet, amely az állat egészségébe is kerülhet. A szarvasok hajtásának eredményeként nem csak a nagyvad, de számos, akár védett állat életciklusa is felborul, ami természetvédelmi szempontból is problémát jelenthet.

Amellett, hogy anyagi kár keletkezik az illegális agancsgyűjtés folyamán, a vadgazdálkodónak egyéb közvetett kárt is okozhat az, aki jogtalanul eltulajdonítja a fellelt csontképződményeket. Akár az egyik szárat, akár párban találják meg, a szakemberek messzemenő következtetéseket tudnak levonni azokból. Az agancs jellege évről évre hasonló, tehát azok alapján beazonosíthatóak az előzetesen már ismert egyedek. Az összegyűjtött agancsokból mind a vadgazdálkodó, mind az erdőgazdálkodó következtetni tud az állomány korára, sűrűségére. Felmérheti a vad területhasználatát és egészségügyi állapotát. Ebből kifolyólag a hivatásos vadász pontos képet tud kapni, arról milyen bikák használják a területét. Meg tudja tervezni a hasznosítást, és fel tudja mérni az állománysűrűséget. Az erdőgazdálkodó pedig következtethet arra, hogy milyen az általa kezelt erdőterület vadeltartóképessége.

Végezetül pedig fontos tudni, hogy a vadászati jog a vadászterületnek számító területeken a föld elválaszthatatlan része. Amikor a terület vadászati jogát haszonbérbe adják, onnantól minden jog a vadászatra jogosultat illeti meg. A vad a Magyar Állam tulajdona mindaddig, ameddig a vadászatra jogosult azt terítékre nem hozza, vagy be nem fogja. Ennek nyomán nem csak a vad, de annak hullája, hullajtott agancsa is. Madarak esetében ugyanez a helyzet a tojással is. Tehát az, aki mindezek ismerete vagy éppen nem ismerete mellett engedély nélkül visz haza agancsot, az természetkárosítást és jogsértést követ el, ami szankciókat von maga után.