A XII. kerületben az utóbbi időben megszaporodtak a vaddisznókkal kapcsolatos lakossági bejelentések. A közhiedelemmel ellentétben azonban nem arról van szó, hogy ezek az állatok az erdőből járnak be a városba, hanem egy olyan populációról, amely már tartósan a városban él, és genetikailag is alkalmazkodott ehhez a környezethez. Heltai Miklós, a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetem Vadgazdálkodási és Természetvédelmi Intézetének igazgatója cáfolja azt az elterjedt nézetet, miszerint a vaddisznókat az ember szorította ki természetes élőhelyükről.

Szeretném jelezni, az állat nem hülye - fogalmazott a szakember, rámutatva, hogy ha egy állatot zavar az ember jelenléte, akkor kerülni fogja azt, nem pedig olyan helyre költözik, ahol még több emberrel találkozhat.

A kutatók három különböző vizsgálattal is igazolták, hogy a városi vaddisznók alig hagyják el Budapestet. Az egyik felmérés szerint a budai vaddisznók a városhatártól kifelé átlagosan mindössze 74 méterre távolodtak el, míg a város belseje felé több mint egy kilométert is mozogtak. A vaddisznó rendkívüli alkalmazkodóképességgel rendelkezik. Heltai szerint a legtöbb állat kerüli a városi környezetet, de vannak kivételek, mint a róka, a varjú, a csóka és újabban az őz is, amelyek képesek alkalmazkodni az urbánus életkörülményekhez.

A legújabb kutatási eredmények azt mutatják, hogy a budai vaddisznók genetikailag is adaptálódtak a városi léthez. A vizsgálatok során kiderült, hogy a városi vaddisznók 18-as kromoszómája eltér az erdei társaikétól. Ez a kromoszóma felelős többek között a stressztűrésért és az alvásért, így a változás éppen olyan viselkedésbeli módosulásokat eredményez, amelyek segítik a városi életmódot.

A budai vaddisznóállomány viszonylag zárt közösséget alkot, ritkán keveredik az erdei populációkkal. Ennek következtében a városon belül folyamatos evolúciós folyamat zajlik, amely során az állatok egyre jobban alkalmazkodnak az emberi környezethez, jobban tűrik a zajokat és az emberek közelségét. Heltai szerint azonban téves az a feltételezés, hogy egyszer békésen együtt élhetünk majd a vaddisznókkal. Mint rámutatott, a vaddisznó és az ember közötti kapcsolat nem pozitív, sőt, kifejezetten veszélyes lehet. Az állatok megrongálhatják a környezetet, balesetveszélyt jelenthetnek a közlekedésben, vagy akár életveszélyes sérüléseket is okozhatnak.

A szakember kritikusan nyilatkozik az állatvédők által gyakran javasolt befogás és áttelepítés módszeréről is. Egyrészt problémát jelent, hogy nincs olyan hely, ahová szívesen fogadnák ezeket az állatokat. Másrészt a szállítás rendkívül stresszes az állatok számára, Heltai szerint "gyakorlatilag állatkínzás". Egy lengyelországi kutatás azt is kimutatta, hogy a 40 kilométerre elszállított, jeladóval ellátott vaddisznók 24-48 óra alatt visszatértek eredeti élőhelyükre.

Viszonylag rövid lábú állatról van szó. Ahhoz, hogy ezeken a rövid lábakon 40 kilométert 24 óra alatt meg tudjon tenni, ahhoz neki folyamatos mozgásban kell lenni. Eközben átszalad utakon, városokon, más egyebeken, ez mind potenciális életveszély. A vaddisznónak is, akit valaki meg akart menteni, és az embereknek is, akik ebben a térségben autóznak vagy élnek.

A probléma megoldásában minden érintett félnek van felelőssége. A lakosok gyakran tudtukon kívül vonzzák a városba a vaddisznókat a nem megfelelően kezelt zöldhulladékkal vagy a gondozatlan telkekkel. Az önkormányzatok feladata az elhagyott területek, parkok gondozása, valamint a már megtelepedett állatok eltávolításának megszervezése, mivel belterületen nem lehet vadászati tevékenységet folytatni.

Heltai hangsúlyozza, hogy a vadgazdálkodás feladata nem egyes egyedek, hanem a teljes populáció sorsának figyelemmel kísérése. A cél az, hogy a vaddisznó mint természeti érték fennmaradjon, de ne emberi életek veszélyeztetése árán.