Indonézia baromfiipara lenyűgöző méretű. 2025-ben mintegy 3,92 milliárd csirkét tartottak az országban, ebből nagyjából 3,32 milliárd brojlercsirke és több mint 426 millió tojótyúk volt. A brojlerhús-termelés 2024-ben megközelítette a 3,8 millió tonnát, a tojástermelés pedig 2025-ben 6,31 millió tonnás történelmi csúcsot ért el. Indonézia tehát korántsem szorul arra, hogy importból fedezze a hazai keresletet. Az ART révén mégis pontosan ez történhet.

A megállapodás értelmében az amerikai baromfitermékek, például a csirke hátsónegyed és a mechanikusan szeparált hús könnyebben juthatnak be az indonéz piacra. Utóbbi egy olcsó és sokoldalúan felhasználható alapanyag, amelyet a feldolgozóipar csirkefalatokhoz és kolbászokhoz is előszeretettel alkalmaz. Bár a feldolgozók számára ez kedvező fejlemény, a független gazdálkodóknak újabb fenyegetést jelent. Az amerikai baromfiipar hatalmas vertikális integrációval, fejlett genetikával és rendkívül hatékony takarmányozási rendszerekkel működik. Ez olyan méretgazdaságosságot biztosít számukra, amellyel az indonéz kistermelők érdemben képtelenek versenyezni.

Az időzítés különösen kényes, mivel az indonéz baromfipiacot évek óta túlkínálat és áringadozás sújtja. Az élőcsirke felvásárlási ára rendszeresen a termelési költségek alá zuhan, ami pénzügyi válságba sodorja a kisgazdaságokat. Ha ehhez a törékeny egyensúlyhoz olcsó importtermékek is társulnak, a feldolgozóüzemek a piaci logikát követve a külföldi alapanyagok felé fordulhatnak. Ez pedig egyértelműen a hazai termelők rovására megy.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy Indonézia baromfiiparának genetikai alapja nagyrészt importfüggő. A szaporítási piramis csúcsán álló elit és nagyszülői tenyészállományokat döntően külföldről szerzik be. Ez azt jelenti, hogy aki a tenyészállatok felett rendelkezik, az gyakorlatilag az egész termelési láncot képes befolyásolni. Az ország büszkén hirdeti az állati fehérjékből történő önellátást, mint stratégiai célt. A valóságban azonban a függőség egyre mélyülhet, különösen akkor, ha az ART a tenyészállatok importját is megkönnyíti.

A baromfiszektor helyzete nem egyedi. A szarvasmarha-ágazatot régóta strukturális hatékonysági problémák hátráltatják az import marhahússal szemben, a tejágazat pedig továbbra is nagymértékben rászorul az import tejporra. A nagy, integrált vállalatok a tőkeerejük és az ellátási láncaik révén képesek alkalmazkodni a piaci változásokhoz. A kistermelők azonban nem rendelkeznek ilyen tartalékokkal. Számukra az állattartás nem pusztán statisztikai adat, hanem a napi megélhetés kérdése, amelyet a takarmány ára, a villanyszámlák és a kiszámíthatatlan felvásárlási árak határoznak meg.

Az indonéz állattenyésztés nem magától a globalizációtól tart, hanem a felkészülés nélküli piaci nyitástól. Ha a kereskedelmi megállapodáshoz nem társulnak hatékony piacvédelmi és felzárkóztató intézkedések, paradox helyzet állhat elő. Miközben az ország baromfitermelési mutatói továbbra is impozánsak maradhatnak, a hazai piacot fokozatosan elárasztják a Csendes-óceánon átszállított termékek. Így végül a gazdálkodók kezében már csak a csirkék maradnak, a piacuk viszont teljesen elveszhet.