Elefántcsontpart vidéki településein a nők által termesztett, éghajlatváltozásnak ellenálló növények kerülnek az iskolai menzák asztalaira. Ez a kezdeményezés egyszerre javítja a gyermekek étkezését és teremt helyi jövedelmet. Venezuelában a karinya őslakos asszonyok alapították meg az ország első őslakos agrárerdészeti vállalatát, amellyel hétezer hektár terület közös kezelőivé váltak. A táj ismeretére építve faiskolákat hoztak létre és klímaálló növényeket telepítettek, miközben csökkentették az erdőkre nehezedő ökológiai nyomást. Ezek a példák mind ugyanazt mutatják: ahol a nők eszközökhöz, forrásokhoz és döntési jogkörhöz jutnak, ott a közösségek ellenálló képessége tartósan megnő.

A lehetőségek kiaknázásának azonban komoly strukturális akadályai vannak. Az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) kutatásai szerint a női gazdálkodók ugyanúgy képesek klímaadaptációs módszereket bevezetni, mint a férfiak. A szélsőséges időjárási helyzetekben azonban mégis nagyobb veszteségeket szenvednek el. Ennek legfőbb oka a bizonytalan földhasználati jog, a korlátozott finanszírozási lehetőségek és a döntéshozatalból való kiszorulás.

Egy 2011-ben Maliban indított klímaadaptációs program intő példával szolgál. A projekt a nők által hagyományosan termesztett növények piacra jutását támogatta. A résztvevők szövetkezeteket alapítottak, és gyorsan elsajátították az új technológiákat. Amikor azonban a szezám- és zöldségtermelés jövedelmezővé vált, a férfiak átvették az irányítást a termelés, a tőke és az eszközök felett. A képzések időpontjait a nők megkérdezése nélkül tűzték ki. Egyes parcellákat pedig olyan messze jelöltek ki a falvaktól, hogy a nők biztonságosan el sem juthattak odáig. A részvétel emiatt visszaesett, és a program végül lezárult, de tanulságai ma is alakítják az újabb beruházásokat.

A FAO által végrehajtott, több mint negyven klíma- és biodiverzitási program elemzése egyértelmű mintázatot mutat. Ahol a nők vezetői szerepét már a tervezési szakaszban beépítik, ott a projektek nagyobb helyi támogatottságot élveznek. Ezek a kezdeményezések kevesebb akadályba ütköznek, és a környezeti eredményeik is tartósabbak. Szenegál Casamance régiójában például a nők korábban azért kerülték a méhészkedést, mert a hagyományos kaptárak túl nehezek voltak számukra. Egy adaptációs program könnyebb, moduláris kaptárakat vezetett be. Ez az apró változtatás jelentősen növelte a női méhészek számát és a mézből származó jövedelmet, miközben felerősítette a mangroveerdők védelmét szolgáló ösztönzőket is. Kambodzsában a Zöld Klímaalap támogatásával női gazdálkodók üzleti tervezést tanulnak és hitelekhez jutnak. Emellett prémium minőséget kereső felvásárlókhoz kapcsolódnak, miközben biztonságosabb növényvédelmi módszerekre térnek át.

A földtulajdon kérdése azonban továbbra is neuralgikus pont maradt. A legfrissebb globális földbirtoklási felmérések szerint szinte minden vizsgált országban jóval kisebb arányban rendelkeznek a nők földtulajdonnal, mint a férfiak. Ez a hiányosság nemcsak a gazdálkodási döntésekből zárja ki őket, hanem a hitelekhez való hozzáférést is megnehezíti. A bővülő karbonpiacok és a fenntarthatósági prémiumok korában a formális jogok határozzák meg, hogy ki részesül a kibocsátáscsökkentés vagy a természetvédelem anyagi hasznából. Biztos földhasználati jogok nélkül előállhat az a helyzet, hogy a nők végzik el a munkát, de a pénzügyi jutalom elkerüli őket.

A tapasztalatok egyértelműek: a nők bevonása a klímavédelmi intézkedésekbe nem pusztán igazságossági kérdés, hanem a hatékonyság alapvető feltétele. Olyan programokra van szükség, amelyek biztosítják a nők számára a tényleges irányítást és a haszonszerzés lehetőségét, miközben a férfiakat szövetségesként vonják be a folyamatba. Végül ugyanis a termőföldek helyreállításáról, az ökoszisztémák védelméről és a megélhetés biztosításáról szóló mindennapi döntések szintjén dől el, hogy valójában mennyire hatékony a globális klímapolitika.