Nem könnyű kimondani, de Magyarországon leáldozóban van a kisebb, 15-30 ezer palack közötti mennyiséget előállító, az alapítók eredeti elképzelései szerint nem hobbiként, hanem vállalkozásként működtetett borászatoknak, és ez még csak nem is köthető az új szőlővész (a szőlő aranyszínű sárgasága) nyakába. A helyzet ezzel szemben az, hogy a bor iránti kereslet folyamatosan csökken, a borászatokat a pályázati rendszer elszoktatta a piaci alapú működéstől, a zömmel családi vállalkozásként működő cégeknél pedig nincs kinek átadni a stafétát. 

Az egymást erősítő problémák halmazához egy újabb adalék a szőlő aranyszínű sárgasága, és az amiatt bekövetkező ütetvénypusztulás. Érdemes ezért végiggondolni a borászatok helyzetét, mielőtt azzal szembesülünk, hogy ezeket a cégeket eszközértéken, ingatlan áron, vagy – ami még rosszabb – az alatti értéken kell eladni. Különösen fájó, amikor a borász azzal szembesül, hogy az eladási ár nem éri az elmúlt két évtized kumulált beruházási értékét sem, pedig ez is benne van a pakliban.

Megoldás van, de lássuk előbb a problémát magát.

Magyarországon ma 3-400 olyan borászat működik, ami már több mint hobbi, vagy borral kiegészített vendéglátás, de még nem éri el az igazi nagyüzemi méretet, a tulajdonos gazdák víziója szerint viszont borból élő gazdaság. Ezek a cégek szinte kivétel nélkül közvetlenül a rendszerváltás után, tipikusan a szövetkezetből kiváltott tagokon kezdték meg működésüket, és az önálló gazdálkodás első évtizedében kedvező növekedési potenciállal is kecsegtettek. A boreladás nőtt, a minőséget, ha lassan is, de egyre inkább árazta a piac, a bor alapvetően divatban volt.

Ezeknek az időknek leáldozott. Az alkohol, és azon belül a bor iránti kereslet világszerte csökken, az új generációk nem keresik a bort, mást fogyasztanak, az idősebbek pedig kiöregszenek a borfogyasztásból, egészségügyi javallatra visszafogják a borivást. Az előttünk álló évtizedben azt látjuk majd, hogy a különböző boros szervezetek, EU-s és magyar állami ügynökségek euró milliókat költenek el a borfogyasztás növelését és a borkultúra terjesztését célzó mindenféle kampányokra, előre borítékolható módon tökéletesen eredménytelenül. A kereslet visszaesése menthetetlenül folytatódik, és idővel ugyan elér valamilyen mélypontot, de onnan nem lesz nagy visszapattanás.

Ez a tendencia Magyarországon is legalább egy évtizede gyorsuló ütemben érezteti hatását, de a borászatokat nemcsak ez fenyegeti, hanem a cégszerű működéstől mindent eltérítő pályázatosdi is.

Mondjuk ki: a kisebb magyar borászatokat 2004 óta egyre inkább, az elmúlt években pedig szinte kizárólag a pályázati pénzek éltetik. Pályázni sok mindenre lehet, a kezdeti időkben eszközberuházásra, kapacitásbővítésre, gazdasági épületek építésére is voltak pályázatok, aztán elterjedtek a turisztikai célú kiírások, jöttek a vendégházak, kóstolótermek, velük jött a panziózás és rendezvényszervezés, és az egész folyamatot végig kísérték az ületvényfrissítési, és -telepítési támogatások, meg ki tudja még mi minden.

Ebben a környezetben értelemszerűen háttérbe szorult a borászati kapacitások fejlesztése, a minőség javítása és általában az alaptevékenység, a bor marketingje, az értékesítési csatornák építése. A borász maga eközben megszakadt, mindenhez is (pályázatírás, építkezés, kivitelezés, vendéglátás, rendezvényszervezés, Booking.com) értő, de leginkább mindenbe belekényszerülő sokszoros vállalkozóvá vált, ami érthető okokból kifolyólag mára fel is emésztette az energiáit.

Így jutottunk el odáig, hogy a 20-as évek elejére a legtöbb hazai borászat stabilan veszteségessé vált. Az indokolatlan, piaci igényeket nem követő, délibábos kapacitásbővítésekre, vendéglátási beruházásokra, birtokközpontokra és más elkészült fejlesztésekre sosem volt igazi tömegigény, és ami volt, az is meredeken csökkent, mostanra pedig az üzemeltetésre és karbantartásra sincs se pénz, se ember, se know-how. Ezután jött a pályázati források apadása, és legújabban az új szőlővész.

Ebben a helyzetben a borászatok túlélése, a tevékenység átörökítése a fiatalabb generációkra egyáltalán nem magától értetődő. Sokkal valószínűbb ennél, hogy szakmányban kerülnek piacra az ilyen gazdaságok, a nagy kérdés csak az, hogy hogyan, és milyen állapotban.

A borászatok eladásának esélyeit a fentiek mellett az is nehezíti, hogy ők is magukon viselik a családi vállalkozások általános terheit, valamint a magyar félmúlt kapkodó gazdaságpolitikájának minden lenyomatát. A borászatok dokumentációja nemhogy hiányos, de gyakorlatilag nem is létezik, a beszerzéseknek, eladásoknak, partneri kapcsolatoknak nincsenek szerződéses lenyomatai, az éves mérlegen kívül nem léteznek pénzügyi kimutatások, és a szőlészeti-borászati szaktudás is leginkább egy fejben, a tulajdonoséban összpontosul, átadni lehetetlen. A könyvek tele vannak oda nem illő tételekkel, személyes használatra vásárolt kocsikkal, ingatlanokkal, értéktárgyakkal, a pályázati elszámolások hiányosak, a pénzek szabályos felhasználása nehezen lenne igazolható.

Ilyen állapotban, veszteséges cégeket cégként, azaz profit (EBITDA) alapú árazással eladni egyszerűen lehetetlen. A borászattól megválni vágyó tulajdonos (és leszármazottai) így azzal szembesülnek, hogy a gazdaságot csak a saját elképzelésükhöz képest mélyan áron alul lehet értékesíteni, vagy el lehet adni külön az eszközöket és az ingatlanokat, de azokat is nyomott áron. A szőlők jellemzően külterületi birtokok nehézkes megközelítéssel, rossz infrastruktúrával, nincs csatorna és optikai kábel. Ráadásul a birtokközpont pro forma mégiscsak egy gazdasági épület, és nem villalakás, a terület pedig nem beépíthető, a vevőt pedig művelési kötelezettség terheli. Ezek azok a hirdetések, amikben az első bekezdés a páratlan panorámáról, a második pedig a csodás benapozottságról szól. Hát igen, a borászatok alapból délies lankákon fekszenek.

Van-e mégis más megoldás? Természetesen van, de nem gyors, nem olcsó, cserébe viszont sok vesződséggel jár.

A borászatokat át kell alakítani cégszerű működésre. Fel kell állítani azokat a gyakorlatokat, amelyek eredménye révén elsőáll a szükséges dokumentáció, fel kell mérni és javítani kell a tényleges termelési potenciált, ki kell építeni az új értékesítési csatornákat, szakítani kell a mindebbe beilleszkedni nem tudó partnerekkel, le kell vágni az alaptevékenységhez nem illeszthető profilokat, és ki kell pucolni a könyvekből a múlt hordalékát, fel kell építeni az új – sokkal messzebbre tekintő – marketigstratégiát. Ez nem napok és nem hónapok, hanem évek intenzív, és sokszor fájdalmas döntésekkel járó munkája lesz, amit előre látható módon sokan nem fognak elkezdeni, és sokan nem fogják végigjárni. De nem lehetetlen, és a siker megéri, mert nem kell „elkótyavetyélni” 30-40 év megfeszített munkáját.