Nem a felelősség elvével van baj

Az agrárium számára a csomagolás nem mellékes ügy. A zöldség-gyümölcs ágazatban rekeszek, fóliák, kartonok, címkék és raklapok mozognak. A borászatok üvegpalackkal, kupakkal, kartonnal és szállítási csomagolással dolgoznak. A méhész, a lekvárkészítő, a tejtermék-előállító vagy a helyi feldolgozó üveget, műanyagot, papírt és fémzárat használ. A nagyüzemi élelmiszeriparban pedig a csomagolás nemcsak logisztikai kérdés, hanem élelmiszerbiztonsági, marketing- és exportfeltétel is.

Önmagában tehát nem kifogásolható, ha a csomagolás életútjának végén keletkező hulladék költsége valamilyen formában visszakerül a termékpályára. Az viszont már problémákat vet fel, ha az aktuálisan érvényes rendszerben a díjfizetés jobban érzékelhető, mint a környezeti eredmény. Ilyenkor ugyanis a szereplők nem felelősségi modellt látnak, hanem csak egy újabb kötelezettséget, amelynek haszna számukra láthatatlan marad.

Az agrárium nem egyetlen vállalattípus

Az EPR-szabályozás egyik legnagyobb gyakorlati nehézsége, hogy nagyon eltérő szereplőkre kellene ugyanazzal a logikával hatnia. Más helyzetben van egy országos élelmiszeripari vállalat, egy exportáló borászat, egy helyi termelői boltba szállító kisüzem, egy családi gazdaság vagy egy heti piacon értékesítő őstermelő. A rendszer azonban sok esetben ugyanarra az adminisztratív nyelvre fordítja le ezeket a különbségeket, vagyis kódokra, mennyiségekre, nyilvántartásokra, bevallási határidőkre, és számlaszövegekre.

A kisebb szereplőknél nem feltétlenül a díj összege a legnagyobb teher, hanem az, hogy a szabályértelmezés és az adatszolgáltatás aránytalanul sok időt vesz el. Aki néhány száz vagy néhány ezer darabos tételben dolgozik, annak nem környezetstratégiai osztálya van, hanem családtagja, könyvelője vagy – általában egy – külső tanácsadója. Ha a rendszer érthetősége ezen múlik, akkor az EPR nem a körforgást gyorsítja, hanem a jogkövetést teszi drágábbá.

A borászati üvegcsomagolásnál megjelent díjátalány jó irányt jelez, mert elismeri, hogy bizonyos termékpályákon egyszerűsítésre van szükség. Ezt a logikát azonban szélesebben is érdemes lenne alkalmazni. A kistermelői, szezonális és helyi értékesítési formák esetében nem ugyanazt az adatmélységet kellene elvárni, mint egy nagy, országos lefedettségű márkánál.

A környezetvédelmi célt nem gyengítené, ha a kis mennyiségekhez egyszerűbb éves elszámolás, előre megadott csomagolási súlyok és ágazati sablonok kapcsolódnának.

Az adat akkor érték, ha vissza is áramlik

Az EPR-rendszer adatot kér a szereplőktől, de kevés olyan visszacsatolást ad, amelyből a termelő vagy feldolgozó megértené, mi lett a befizetésének környezeti eredménye. Pedig az agráriumban a visszajelzésnek igencsak nagy súlya van. A gazda tudja, hogy a talajvizsgálat akkor hasznos, ha abból tápanyagterv lesz. Az öntözés akkor működik jól, ha méréshez kötött. A növényvédelem akkor pontosabb, ha előrejelzés segíti. Ugyanez igaz a hulladékgazdálkodásra is. Mert ha csak adatleadás van, de nincs érthető eredményjelzés, akkor a rendszer nehezen válik tanulási folyamattá.

A jelenlegi helyzetben a vállalkozás többnyire azt érzékeli, hogy adatot szolgáltat, fizet, majd legfeljebb számlát és kötelezettséget kap. Ennél többre lenne szükség. Ágazati és területi bontásban láthatóvá kellene tenni, hogy mennyi csomagolás került be a rendszerbe, abból mennyi gyűlt vissza, mennyi lett anyagában újrahasznosítva, hol vannak gyenge pontok, és melyik csomagolási megoldás javítja ténylegesen a teljesítményt. A díj csak akkor viselkedik ösztönzőként, ha a befizető látja, milyen döntéssel tudja csökkenteni a hulladékterhelést és később a saját költségét.

Az EPR és a visszaváltás közös tanulsága

A kötelező visszaváltási díjas rendszer nem azonos az EPR-rel, de jó lakossági tükre annak, hogy a körforgásos rendszerek elfogadottsága mennyire múlik a mindennapi működésen. Ezzel kapcsolatban végzett 251 fős, nem reprezentatív kérdőíves adatfelvételt Kovács Orsolya, a Budapesti Metropolitan Egyetem fenntarthatósági menedzsment szakirányú továbbképzési szakos hallgatója, melynek során a válaszadók közel kétharmada jelzett már negatív tapasztalatot a visszaváltási folyamat során. A leggyakrabban említett akadályok a technikai problémák, az időigényes folyamat és a kevés visszaváltó pont voltak. Ez országos bizonyítéknak ugyan nem tekinthető, de figyelmeztető jelnek mindenképpen: a környezeti cél tehát önmagában kevés, ha a rendszerhasználat közben sorban állás, megtelt automata, bizonytalanság vagy felesleges utazás jelenik meg. Az pedig tovább nehezíti a helyzetet, hogy a legtöbb automatának nyitvatartási ideje van, és sokszor emberi felügyeletet igényel.

Ugyanez a logika érvényes az EPR-re is: ha a termelő úgy érzi, hogy a rendszer nem segít neki jobb csomagolási döntést hozni, csak utólag számon kér, akkor a környezetpolitika elveszíti a bizalmi alapját. Ha viszont az EPR érthető, kiszámítható és a mindennapi működéshez illeszkedik, akkor képes lehet a csomagolási döntéseket valóban megváltoztatni.

Hogyan lehetne javítani az EPR-rendszer hibáin?

1. Egyszerűbb belépési és adatszolgáltatási pályát kellene kialakítani a kis kibocsátók számára. Nem felmentésről van szó, hanem arányosságról. Egy gazdaság vagy kis élelmiszer-előállító előre rögzített csomagolási minták alapján is tudna adatot szolgáltatni, például befőttesüveg, borospalack, kartondoboz, fóliatasak, papírcímke, rekesz vagy szállítási fólia kategóriák szerint. A rendszerbe beépített súlyátlagokkal sok hibát meg lehetne előzni, és csökkenne a tanácsadói függés.
2. Egységesebb digitális felületre lenne szükség. A gazdálkodók és feldolgozók nem azért nem akarnak adatot adni, mert ellenérdekeltek, hanem mert a párhuzamos regisztrációk, felületek és fogalmak könnyen bizonytalanságot keltenek. A „csak egyszer add meg” elv itt nem kényelmi kérdés, hanem versenyképességi ügy. Ha a számlázási, készlet- és termékadatokból előtöltött bevallás készülne, amelyet a vállalkozó ellenőrizne és jóváhagyna, ami pedig sokkal kevesebb hibát és kevesebb felesleges munkát eredményezne.
3. A díjrendszernek erősebben kellene jutalmaznia a jobb csomagolási döntéseket. A jelenlegi logika sok szereplőben azt az érzést kelti, hogy mindegy, mennyire gondolkodik előre, a díjat akkor is meg kell fizetnie. Pedig az EPR lényege éppen az lenne, hogy a nehezen gyűjthető, nehezen újrahasznosítható vagy feleslegesen összetett csomagolás drágább legyen, az egyszerűbben kezelhető, újrahasználható vagy nagy arányban újrahasznosított anyagot tartalmazó megoldás pedig kedvezőbb elbírálást kapjon.
4. Az agráriumban területi megoldások kellenek. Egy fővárosi visszagyűjtési logika nem ültethető át változtatás nélkül egy aprófalvas térségre vagy szezonális termékpályára. A helyi termelők, szövetkezetek, pinceszövetkezetek, termelői piacok és feldolgozói klaszterek gyűjtési pontként is megjelenhetnének, ha ehhez világos szerződéses és pénzügyi feltételek társulnak. A vidéki térségekben nemcsak automatákban kell gondolkodni, hanem lehetne közös gyűjtési napokban, mobil megoldásokban és termékpálya-szintű együttműködésekben is.
5. Végül pedig, sokkal világosabb felelősségi rend kell a láncon belül. Az agráriumban gyakori, hogy a termelő, a csomagoló, a feldolgozó, a nagykereskedő és a kiskereskedő között mozog a termék, miközben a csomagolás tulajdonjoga, felhasználása és forgalomba hozatala nem mindig egyértelmű a szereplők számára. Ilyenkor nem elegendő csak valamilyen általános tájékoztatást adni. Konkrét termékpálya-példákra van szükség, mint bor, méz, tejtermék, zöldség-gyümölcs, húskészítmény, fűszerpaprika, vetőmag, takarmány, növényvédőszeres csomagolás. A jogkövetés ott kezdődik, hogy a vállalkozó saját helyzetére ismer a példában.

A jó rendszer nem csak beszed, hanem irányt mutat

Az EPR tehát akkor működik igazán jól, ha nemcsak pénzt szed be a rendszer fenntartására, hanem csökkenti a hulladék mennyiségét, javítja az anyagáramok minőségét és kiszámítható döntési környezetet ad a gazdasági szereplőknek. Ehhez a szabályozásnak három dolgot egyszerre kell teljesítenie: érthetőnek kell lennie, arányosnak kell maradnia, és láthatóvá kell tennie az eredményeket.

A magyar agrárium ma egyébként is rendkívül intenzív nyomás alatt áll, köszönhetően a folyamatosan emelkedő költségeknek, a kiszámíthatatlan időjárásnak, a fokozódó munkaerőhiánynak, illetve a szűkülő árréseknek és az egyre több adminisztratív kötelezettségnek. Ebben a helyzetben minden új rendszer megítélése azon múlik, hogy a szereplők terhet vagy eszközt látnak-e benne. Az EPR viszont – jelenlegi formájában – sokaknál inkább teherként jelenik meg. Ezen lehet változtatni, de nem kizárólag kommunikációs kampánnyal, hanem inkább a jobb és hatékonyabb működéssel.

A cél nem az, hogy a termelő kevesebb felelősséget viseljen, hanem hogy a felelősség ne papírmunkában merüljön ki. Ha az EPR képes lenne összekötni a díjfizetést, az adatot, a csomagolástervezést és a helyi visszagyűjtési megoldásokat, akkor az agrárium számára a piaci alkalmazkodás egyik igazi eszköze lehetne. Ahhoz viszont, hogy ez megvalósuljon, kevesebb párhuzamos adminisztrációra és sokkal több gyakorlati visszajelzésre van szükség.