Magyarországra idén nyáron már második alkalommal borul rá a hőkupola, a kontinensnyi léptékű hőhullámok egy különösen brutális fajtája. Ilyenkor odakint a forróság tartós és szinte elviselhetetlen, az épületekben sem igen találni enyhülést, az emberi szervezet pedig jobb híján túlélő üzemmódba kapcsol. Az ilyen és ehhez hasonló hőhullámok az 1990-es évek óta egyre szaporodnak, trendszerűen egyre tartósabbakká és intenzívebbeké válnak. Ugyanakkor az idősebb generációk tagjai között még mindig akadnak olyanok, akik ezeket a letagadhatatlan változásokat egy kézlegyintés kíséretében „régen is volt már ilyen meleg” felkiáltással elintézik. Amúgy nem szerencsés hosszabb időszak átlagos időjárásának (definíciószerűen az éghajlatnak) statisztikailag leírható változásait a szubjektív egyéni érzékelés hatáskörébe utalni: 

a szélsőséges időjárási eseményekre kihegyezett emberi emlékezet ugyanis előszeretettel mazsoláz ki a régmúltból meggyőződését alátámasztó történéseket.

Persze a sporteredményeken pallérozódott társadalom többsége számára is többet jelentenek a hőmérsékleti rekordok, mint az éghajlati statisztikák felfelé kúszó trendvonalai. Pedig a valóságban utóbbiaknak van nagyobb jelentősége, a trendszerű változások hozzák magukkal az egyre gyakoribbá és intenzívebbé váló időjárási szélsőségeket. Hogy egy hőmérsékleti rekord az idén dől meg, jövőre vagy netán öt év múlva fog, annak az éghajlatváltozás szempontjából nincs jelentősége.

A földtörténet során a gigantikus éghajlati rendszer, amely a légkörön kívül magában foglalja az óceánokat, a szárazföldeket, az állandó jég birodalmát (az ún. krioszférát), és az élő természetet (bioszférát), sőt csillagászati tényezők és a Föld mélyében zajló események is befolyásolják, néhány kataklizmikus eseménytől eltekintve trendszerűen csak igen lomhán változott. Emberi léptékkel mérve az éghajlati változások többségét aligha lehetett volna érzékelni. Ez persze nem jelenti azt, hogy az emberi történelem folyamán ne lettek volna kegyetlen időjárású évek, vagy hosszabb-rövidebb ideig tartó, súlyos megpróbáltatásokkal járó időszakok (lásd „hét szűk esztendő”).

A napjainkban zajló éghajlatváltozás azonban szinte kataklizmikus jelenség, a drasztikus változások nemhogy egy emberöltő alatt, de évtizedes időskálán is jól érzékelhetőek, különösen azok számára, akiknek bármi köze maradt a természethez.

A Föld-légkör rendszerben tárolt energia gyorsuló ütemben növekszik (ezt hívjuk globális felmelegedésnek), kézzelfogható jelei a felszíni átlaghőmérséklet emelkedésén túl az óceánok hőtartalmának növekedése (és a hőtágulás miatt bekövetkező tengerszint emelkedés), a Föld lázmérőjének tartott magashegyi gleccserek rohamos olvadása és az északi sarkvidék úszó jegének zsugorodása.  Ez utóbbi tényen az sem változtat, hogy Donald Trump elnök tavaly tavasszal leállította a NOAA globális jégmegfigyelő műholdas rendszerének finanszírozását, mondván, hogy nincs olyan, hogy klímaváltozás. A globális felmelegedés ténye a környezetünkben tapasztalható trendszerű éghajlati változásokban, köztük az egyre gyakoribbá váló szélsőséges időjárási eseményekben (például az extrém hőhullámokban) ölt testet. Bármennyire is sovány vigasz, de ezen változások legnagyobb vesztesei egyelőre nem mi, emberek vagyunk, hanem a bennünket körülvevő természet. Persze ne legyenek illúzióink, a természet pusztulását mi sem fogjuk ép bőrrel megúszni. A magyar mezőgazdaságban az idén eddig elszenvedett súlyos aszálykárok ebből csupán ízelítő.

De tehetünk-e bármit ez ellen, globálisan, nemzeti szinten vagy egyénileg? Ami a globális felmelegedés folyamatát illeti, annak „irányítása” a klímapolitika ma is uralkodó toposzával (hogy ti. képesek vagyunk megállítani a klímaváltozást) ellentétben soha nem is volt az emberiség kezében. Ezt a jelenséget gigantikus léptékű természeti folyamatok okozzák, az emberiség szerepe abban merül ki, hogy geológiai léptékű környezetalakító tevékenységével útjára indította és még napjainkban is erősíti ezeket a folyamatokat.

A kezdeti lökést az üvegházhatású gázok, elsősorban a szén-dioxid légköri koncentrációjának számottevő növelése jelentette a fosszilis tüzelőanyagok iparszerű égetése és a kiterjedt természetpusztítás (pl. erdőirtások) révén. Ezzel a Föld (és amúgy más, adott légkörrel rendelkező égitestek) felszíni hőmérsékletét szabályozó természetes üvegházhatás többlet muníciót kapott, és az éghajlati rendszer elindult a kezdetben alig érzékelhető felmelegedés útján. A melegedést az emberi tevékenység a kiterjedt és súlyos, szabad szemmel is látható levegőszennyezéssel (füst és szálló por, ami a nagyobb vulkánkitörésekhez hasonlóan árnyékoló és hűtő hatást fejt ki) az 1980-as évekig részlegesen ellensúlyozni tudta. Az 1990-es évektől azonban, a hatékony levegőtisztasági intézkedések mellékhatásaként immár semmi nem állt a felmelegedés útjába, ami ekkor vett látványos lendületet.

Az egyre melegebbé váló légkör egyre több vízgőzt képes gőz formájában magában tartani anélkül, hogy az kicsapódna (vagyis felhők tudnának belőle képződni): 1 Celsius fokos hőmérsékletemelkedés hatására 7 százalékkal nő a légkörben tárolható vízgőz mennyisége. Ugyan a megnövekvő felszíni párolgás több vízgőzt juttat a légkörbe, de a tárolási kapacitás növekedését nem képes utolérni (mivel előbbi lineáris, utóbbi hatványfüggvénnyel leírható folyamat). 

A több vízgőz erősebb üvegházhatást jelent, ez tovább fokozza a felszíni hőmérséklet növekedését.

Ugyanakkor a kicsapódás (felhőképződés) szempontjából meghatározó relatív páratartalom a hőmérséklet növekedésével csökken, vagyis a légkör egyre szárazabbá válik. Ennek következményeként csökken a légkörben a felhőképződés mértéke, szakszóval a felhőborítottság, amivel arányosan a földfelszínre jutó napsugárzás intenzitása megnő, tovább fokozva a párolgást és növelve a felszíni hőmérsékletet. A globális felhőborítottság mértéke  megbízható műholdas és felszíni mérések adatai alapján az elmúlt húsz évben már több mint egy százalékot csökkent, ami az azóta észlelt globális felmelegedés legalább a feléért tehető felelőssé. A levegő alacsonyabb relatív páratartalma megnöveli a felszíni párolgás mértékét, ami a talajfelszín egyre növekvő mértékű vízvesztéséhez, kiszáradásához vezet. A kiszáradó talajfelszín ráadásul egyre kevésbé képes a víz körforgásához a nedvesség utánpótlását biztosítani, azaz csökken a helyi záporok, zivatarok képződésének esélye is. 

Felszíni vizeink vízgyűjtő területei ugyanezért fokozatosan megszűnnek vízgyűjtőként funkcionálni, így vízmennyiségük csökkenése borítékolható.

Fenti fizikai folyamatok okán az aszályhelyzet további trendszerű súlyosbodása elkerülhetetlennek látszik, az aszályos időszakok gyakoriságát, hosszát és intenzitását tekintve egyaránt. Érdekes módon Magyarországon is egyre többen vannak, akik a súlyosbodó csapadékhiány és történelmi aszály mögött háttérhatalmi összeesküvés nyomait vagy a jégkárelhárító rendszer mellékhatásait sejtik, de a valóság ennél jóval kevésbé izgalmas. Akár hőmérővel és relatív páratartalom mérővel is ellenőrizhető alapvető fizikai folyamatok állnak a trendszerű változások hátterében. Ez pedig rossz hír.

Ha a természet már ennyire saját kezébe vette a „globális felmelegítést”, mennyi mozgástere maradt az emberiségnek? A kincstári optimista és politikailag kínosan korrekt klímapolitikai narratívával szemben gyakorlatilag semmi. Az egybites fősodorbeli narratívával összhangban tételezzük fel, hogy a klímaváltozást az üvegházhatású gázok – elsősorban a szén-dioxid – a fosszilis tüzelőanyagok égetéséből származó többlet kibocsátása okozza. Ekkor is a napjainkban tapasztalható éghajlati változások jórészt a 20–30 évvel ezelőtti szén-dioxid kibocsátás következményei lennének. A légkörbe bocsátott üvegházhatású gázok melegítő hatásának kifejtéséhez ugyanis idő kell: a szén-dioxid közel egy évszázadig szorgoskodik a légkörben, folyamatosan gyűjtögeti az energiát és átadja a Föld-légkör rendszernek (legnagyobb részét az óceánoknak).

Könnyen belátható, hogy a tegnap kibocsátott szén-dioxid molekuláknak még nem volt idejük hőenergiát gyűjtögetni, azért a többlet hőenergia javarészt múltbeli kibocsátásokból származik. Tehát még ha a nemzetközi nekibuzdulásnak megfelelően kezdenénk is valamit az üvegházgáz kibocsátással (amit természetesen csak a kommunikáció szintjén teszünk), akkor is az elmúlt 20–30 év összes kibocsátásának melegítő hatása még nagyobbrészt „benne van a csőben”, és onnan mindenképpen ki fog jönni, akármi is történik. Márpedig az elmúlt 30 évben 70 %-kal több szén-dioxidot bocsátott ki az emberiség, mint azt megelőző három évtizedben (1965 és 1995 között). E késleltetett hatás, valamint a beindult és megállíthatatlan természeti folyamatok miatt a nemzetközi helyzet fokozódni fog, ezért bármennyire is nehezünkre esik, barátkozzunk meg a gondolattal, hogy 

a jövő éghajlata, amiből már most kóstolót kapunk, bizony egyre elviselhetetlenebbnek ígérkezik.

Ha globálisan ennyire kilátástalan a helyzetünk, nemzeti szinten mit tehetünk mégis? Egyetlen mondatban összefoglalva a legfontosabb teendőnk, hogy mentsük a természetet! Ez egyszerre jelentené az éghajlatváltozás következményeinek enyhítését, a természeti erőforrások megőrzését, sőt gyarapítását, ezzel élhetőbb környezet kialakítását és túlélésünk biztosítását, még drasztikusan romló környezeti feltételek mellett is. Ennek konkrét teendőiről napjainkban szerencsére rengeteg szó esik, szakemberek tucatjai fogalmaznak meg a nyilvánosság előtt megszívlelendő és tudományosan megalapozott javaslatokat, amelyek befogadására immár a politika részéről is nyitottság mutatkozik. Például a talajaink kiszáradását elősegítő mélyszántás elhagyása, a talajok humusztartalmának növelése, a párolgási veszteséget mérséklő talajtakarás.

A hazánkban tapasztalható kedvezőtlen változások jellemzésére találó mondás, hogy „a szél az új eső”, sajnos száraz levegőben a szél nagymértékben fokozza a párolgást. Ezért megfontolandó erdősávok telepítése nyílt területeken, és a víz vissza- és megtartásának minden szóba jöhető módszere. A talajvízzel való takarékosság, esetleg visszapótlásának lehetőségei, az erdőállomány fenntartható művelése és megőrzése, ha szükséges, szárazságtűrő idegenhonos fajtákkal, hogy csak néhány fontos teendőt említsünk a teljesség igénye nélkül. 

De még ennél is fontosabb lenne egy szemléletbeli fordulat, hogy a természetet ne legyőzendő ellenségnek, hanem túlélésünk létfontosságú feltételének tekintsük.

Ne tegyük tönkre, betonozzuk le, építsük be és szabdaljuk szét, hanem segítsünk neki élni és túlélni! Ha Magyarország népessége 1981 óta folyamatosan csökken, akkor miért van még mindig szükség zöldmezős ipari beruházásokra, lakóparkokra, bevásárlóközpontokra, parkolókra? Miért kell ma Magyarországon naponta több mint tíz futballpályányi zöldterületet beépíteni? Inkább meg kellene fordítani ezt a trendet, és egyre több beépített területet vissza kellene adni a természetnek. Nem túlzás az az állítás, hogy az emberiségnek természet nélkül nincs jövője. Ugyanis bármennyire is el vagyunk telve önmagunkkal és a technológiai fejlődés szédítően látványos eredményeivel, egyetlen emberi alkotás sem rendelkezik azzal a képességgel, amellyel a legegyszerűbb élőlények is: a természet anyag- és energiaáramából való megújulás (szaporodás) képességével. Ennek szimbóluma a zöld, ahogy a légköri szén-dioxidból és vízből néhány hónap alatt – és ingyen – fotoszintézissel felépülnek a növények levelei. Az emberi alkotások világában a „zöld” jelző csak marketingkommunikációs lózung: zöld energia, zöld hidrogén, zöld áram, zöld csomagolás.

Van valami borzongatóan jelképes abban, ahogy a tartós szárazság és a brutális hőség hatására Magyarországon az erdők már nyár közepén elkezdenek sárgulni és leveleiket hullatni: sárga lapot adnak nekünk. 

Jó lenne minél előbb megtennünk, amit még módunkban áll, mielőtt villan a piros lap…