A városok peremén fekvő egykori szőlőhegyek és zártkertek évszázadokon át mezőgazdasági és rekreációs célokat szolgáltak, mára azonban a városi terjeszkedés és a lakhatási válság elsődleges célpontjaivá váltak. A folyamat hátterében kettős társadalmi mozgás húzódik meg. Egyrészt a tehetősebb rétegek költöznek ki a nagyobb telkek és a természet közelsége miatt, másrészt a magas városi megélhetési költségek elől menekülő, alacsonyabb jövedelmű csoportok is itt keresnek menedéket - gyakran lakhatásra eredetileg alkalmatlan gazdasági épületekben. Ezek a peremvidékek így sajátos, átmeneti zónákká alakultak, ahol az állandó lakhatás fokozatosan kiszorítja a kiskertes gazdálkodást, egyazon utcában zárva össze a luxusigényű kiköltözőket, az aktív gazdálkodókat és a kényszerből kiköltözőket.

Itt teremhet a magyar családok étele? Sokan még tartanak tőle, pedig ez a jövő

Egyre több városban népszerű az agrártermelés, egy tetőfarmon még tyúkokat is tartanak.

Ez a funkcióváltás súlyos környezeti áldozatokkal jár. A klímaválság idején ezek a fás, növényzettel sűrűn borított területek elengedhetetlenek lennének a városi hőszigethatás mérséklésében, a lakófunkció erősödése miatt azonban rohamosan csökken a zöldfelület. A sokszor illegális épületbővítések, az útszélesítések és a lebetonozott autóbeállók kialakítása miatt rengeteg idős fát vágnak ki. A tehetősebb beköltözők hiába keresik a zöld környezetet, a modern, térkövezett vagy murvás udvarok és a rövidre nyírt gyepek már nem töltik be az eredeti növényzet klímavédelmi szerepét. Ezzel párhuzamosan a felhagyott, gondozatlan telkeken gyorsan elszaporodnak az invazív növényfajok, és egyre gyakoribbá válnak az illegális hulladéklerakók is.

A zártkertek beépülését az eleve bonyolult jogszabályi környezet mellett a különböző állami támogatások, köztük az Otthon Start-program külterületekre történő kiterjesztése is ösztönözte. A 2025 októberi kormányrendelet nyomán az önkormányzatok saját hatáskörben dönthetnek a zártkerti ingatlanok művelés alóli kivonásáról, ez azonban komoly csapdát is rejt. A belterületbe vonás és a lakófunkció legalizálása ugyanis hatalmas infrastrukturális beruházásokat - útépítést, közművesítést, csapadékvíz-elvezetést - követel meg, amire a településeknek ritkán van százmilliós nagyságrendű keretük.

Kemény büntetés jár ezért a magyar kertekben: ez alól senkinek sincs kibúvó

Csúnya büntetést kaphat, aki ilyen fát vág ki a kertjében, érdemes odafigyelni annak, aki itt lakik.

Vasárus Gábor László és Lennert József, az ELTE KRTK Regionális Kutatások Intézetének kutatói szerint éppen ezért a zártkerteket nem szabadna egy kaptafára kezelni. Ahol a lakófunkció már visszafordíthatatlanul dominánssá vált, ott indokolt lehet a tervezett, hosszú távú belterületbe vonás. Azokon a részeken viszont, ahol a kiskertes, zöldfelületi jelleg még megmenthető, a beépíthetőség további növelése helyett a rekreációs funkciókat kellene támogatni. A környező országok sikeres példái alapján kertségszövetségeket lehetne létrehozni, támogatni az önszerveződő közösségeket, valamint fizikailag is korlátozni az átmenő gépjárműforgalmat, ami elriasztaná a napi szinten ingázó, csupán alvóvárost kereső beköltözőket.

A megoldást egy új, önálló településtervezési kategória bevezetése jelenthetné, amely kifejezetten a rekreációs célú, átmeneti területekre vonatkozna. Így a helyi adottságokhoz mérten lehetne szabályozni a funkciókat, és szigorúan meg lehetne követelni a legalább 60 százalékos zöldfelületi arány megtartását, elejét véve a túlzott beépítésnek.

A külvárosi zöldterületekre nehezedő nyomás ugyanakkor nem enyhíthető a városi terjeszkedés megfékezése nélkül. Ehhez a meglévő városi lakásállomány megújítására, a rozsdaövezetek újrahasznosítására és egy jól működő, a pályakezdőket segítő bérlakásprogramra lenne szükség. A zártkertek megmentése így messze túlmutat a puszta külterületi szabályozáson, hiszen valójában az a tét, hogy a településpolitika képes-e egyszerre kezelni a lakhatási válságot és alkalmazkodni a klímaváltozás kihívásaihoz.