A Spanyol Nemzeti Kutatási Tanács és a Barcelona School of Economics szakemberei által kidolgozott, 2026-ban bemutatott mutató alapjaiban tér el a korábbi előrejelzésektől. A kutatók célja nem egy-egy növényfajta vagy ország teljesítményének mérése volt, hanem az, hogy tudományosan egységes keretrendszerben mutassák be az 1980 és 2020 közötti időszak mezőgazdasági hanyatlását, valamint a 2100-ig várható folyamatokat. Az elemzés legfontosabb sajátossága, hogy nem a gazdálkodók tényleges teljesítményét, a gépesítést, a műtrágyázást vagy az öntözést vizsgálja, hanem azt a potenciális biológiai maximumot méri, amelyet egy-egy terület - a talaj és a domborzat állandósága mellett - kizárólag a változó éghajlat hatására nyújtani képes. A számításokhoz a világ legösszetettebb agrárökológiai adatbázisát, az ENSZ Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Szervezete (FAO) és az Alkalmazott Rendszerelemzések Nemzetközi Intézete (IIASA) által fejlesztett GAEZ-modellt, valamint az Európai Unió Copernicus programjának meteorológiai hálózatát vették alapul. Ennek segítségével tízszer tíz kilométeres rácsokra osztották a Földet, és napi szinten elemezték a hőmérsékletet, a csapadékot, valamint az időjárási szélsőségeket.

A kutatók szándékosan egy úgynevezett "alkalmazkodás nélküli" forgatókönyvvel számoltak. Ez nem a valós emberi reakciókat jósolja meg, hanem egy olyan referenciaállapotot hoz létre, amely megmutatja, mekkora lenne a visszaesés, ha a termelők nem térnének át új növényfajtákra vagy korszerűbb technológiákra. Az eredményeket ráadásul nem hektáronkénti tonnában, hanem kalóriában kifejezve tették közérthetővé. A modell azt ábrázolja, hogy az adott terület hány ember éves energiaigényét képes fedezni, és ez a mutató hogyan csökken a klímaváltozás hatására.

Az első eredmények alapján a legnagyobb visszaesés Afrika, Dél-Ázsia és Közép-Amerika térségében várható, ahol a mezőgazdaság már most is a hőmérsékleti optimum határán működik. Bár a magasabb szélességi körökön fekvő országok - például Kanada vagy az észak-európai államok - átmenetileg profitálhatnak a hosszabb tenyészidőszakból, a szélsőséges időjárás és a megjelenő új kártevők idővel ott is visszavethetik a termelést.

De mi a helyzet Magyarországgal?

Bár a globális katasztrófa nem Európát fenyegeti a leginkább, hatvan év múlva a kontinensen a Vajdaság után Dél-Magyarországot sújtja majd a legsúlyosabban a termőképesség csökkenése. Magyarországon az éghajlatváltozás nem hirtelen összeomlást, hanem a termőföldek stabilitásának lassú, fokozatos elvesztését idézi elő. A legnagyobb kihívást az egyenetlen vízellátás jelenti, mivel a hosszú, csapadékmentes aszályos időszakokat hirtelen lezúduló, a talajba beszivárogni képtelen, így gyorsan elfolyó esőzések váltják fel. Korábban erről beszélt az Agrárszektor Alapvetés podcastjában Gelencsér András, a Pannon Egyetem egyetemi tanára és Potori Norbert, az AKI Agrárgazdasági Igazgatóságának vezetője.

Ez a folyamat leginkább a hazai szántóföldi növénytermesztés egyik alapkövét, a nagy vízigényű kukoricát veszélyezteti, amelynek kritikus fejlődési szakasza egybeesik a nyári hőhullámokkal. Az Alföldön tapasztalt rekordközeli terméskiesések már egy tartós változás előjelei. A szárazságot némileg jobban tűrő őszi búza helyzete valamivel kedvezőbb, de az enyhe telek és a tavaszi hőstressz ott is bizonytalanná teszik a hozamokat.

A hazai mezőgazdaság számára a túlélést a gyors és hatékony alkalmazkodás jelenti majd. A jövőben felértékelődnek a szárazságtűrő kultúrák, a talaj nedvességtartalmát megőrző technológiák, valamint a korszerűbb öntözési rendszerek. Mivel azonban ezek az innovációk komoly tőkét igényelnek, a klímaváltozás a jövőben társadalmi kérdéssé is válik, hiszen azok a gazdálkodók kerülhetnek a legnehezebb helyzetbe, akik nem rendelkeznek a fejlesztésekhez szükséges anyagi háttérrel. A Kárpát-medence mezőgazdasági előnyei tehát nem tűnnek el azonnal, de ahhoz, hogy a termelés biztonságos maradjon, el kell engedni a huszadik században megszokott gazdálkodási modelleket.