Átalakuló Balaton – új konfliktusok

A Balaton térsége egyedi természetföldrajzi, gasztronómiai és társadalmi adottságokkal bír, amelyek az elmúlt években látványos átalakuláson mentek keresztül. A klímaváltozás egyre erőteljesebben formálja a tájat és a mezőgazdasági feltételeket, a „gasztroforradalom” jelentős minőségi fordulatot hozott a kínálatban, míg a COVID–19 pandémia és a távmunka elterjedése új lendületet adott a nagyvárosokból a vidéki térségekbe költözésnek. Ezen folyamatok ráadásul várhatóan a jövőben tovább erősödnek, egyre több környezeti és társadalmi feszültséget eredményezve, a negatív következmények jelentős része pedig a helyi mezőgazdasági szereplőknél csapódhat le.

Az egyre gyakoribb helyi konfliktusok közül a leglátványosabb talán a helyi termelők és a beköltöző vagy nyaralótulajdonos lakosság közötti konfliktus, melynek egyik klasszikus példája a hajnali permetezés kérdése. A klímaváltozás miatt a nyári nappalok egyre forróbbak, az erősödő UV-sugárzás és a magas hőmérséklet miatt pedig a permetezést és számos egyéb mezőgazdasági munkát ma már sok esetben csak a kora reggeli órákban lehet elvégezni. Ez azonban rendszeresen feszültséget okoz az üdülőtérségekben: a pihenni érkező, gyakran frissen vásárolt, nagy értékű nyaralók tulajdonosai éppen ezeket a nyugodt hajnali órákat szeretnék alvásra és kikapcsolódásra használni.

Ami a gazdálkodók számára alkalmazkodási kényszer, az a nyaralók szemszögéből zavaró tájhasználati módként jelenik meg.

A klímaváltozáshoz (is) köthető térségi problémák megoldására az Európai Uniós irányelvek mentén fontos irány lehetne egy olyan zöld átállás, ahol a helyi társadalom minél szélesebb köre be van vonva a fenntarthatóság előre mozdításába. Ennek első pillantásra megfelelő eszköze lehetne a helyi termékekre épülő rövid ellátási láncok kialakítása, a lokális termelők, feldolgozók és forgalmazók széleskörű bevonásával. A valóság azonban ennél jóval összetettebb.

A helyi termékek előállításának nehézségei

A rövid ellátási láncok alapgondolata az, hogy a termelő és a fogyasztó között minél kevesebb közvetítő jelenjen meg. Ily módon a helyi piacok, közvetlen értékesítési formák vagy a helyi éttermekre épülő beszállítói kapcsolatok egyszerre támogathatják a helyi gazdaságot és csökkenthetik a szállításból adódó környezeti terheket. A Balatonnál azonban már a termelési oldalon is jelentős korlátokkal találkozunk. Ha csak a klímaváltozást nézzük, már ahhoz kötődően is egyre korlátozottabbak a termelési lehetőségek, egyre több új kórokozó jelenik meg, vagy egyre kevesebb fajta bírja a szélsőséges időjárási viszonyokat. Ennek nyomán ráadásul a beszállítói hálózatok is folyamatosan átalakulóban vannak, sok termelőnek kell új tájakon új kapcsolatok után néznie a megváltozó viszonyok miatt.

A kapcsolatépítésen túl a turizmus szezonalitása is szinte minden aspektusból meghatározza a régió működését. A rövid ellátási láncokban fontos szerepet tölthetnének be a helyi éttermek és vendéglátóhelyek, amelyek stabil felvásárlói hátteret biztosíthatnának a kistermelőknek. A gyakorlatban azonban éppen a szezonális működés nehezíti ezt. Ahogy a Földrajzi Közleményekben Nagy Gyula és Szkalisity András kutatótársaimmal együtt közölt kutatómunkánk során egy helyi termelő is sarkalatosan összefoglalta az éttermekkel való kapcsolatépítés nehézségeit:

Télen zárva vannak, nyáron meg nem érnek rá.

A Balaton kapcsán régóta visszatérő cél a négy évszakos működés megteremtése, azonban sok vállalkozás számára ez továbbra is inkább csak törekvés, mint valóság. Így pedig a szezonális hullámzás nemcsak a keresletet érinti, hanem a különböző szereplők együttműködési lehetőségeit is.

Mindeközben a munkaerőhiány is egyre erősebben jelenik meg a térségben, és ez nemcsak a turizmusban érhető tetten, hanem a mezőgazdaságot és az élelmiszer-feldolgozást is erősen érinti. Emiatt több gazdálkodó kénytelen volt visszafogni vagy megszüntetni bizonyos tevékenységeit, különösen az élőállat-tartáshoz kapcsolódó ágazatokban. A helyzet kritikusságát és kilátástalanságát jól jelzi az a – meglehetősen nyers – termelői vélemény, mely szerint:

Az állattartást ma már csak a bolondok csinálják.

Ennek fényében különös, hogy épp az állattartáshoz kapcsolódó minőségi helyi alapanyagok, így a hús- vagy tejtermékek azok, melyeket a leginkább hiányolnak a lokális vendéglátósok vagy a kóstolókat szervező borászok.

Kik is pontosan a fizetőképes fogyasztók?

A legnagyobb kérdés azonban mégsem feltétlenül az, hogy megtermelhető-e helyben az élelmiszer, hanem hogy ki vásárolja meg azt. A balatoni helyi termékek fő fogyasztói ugyanis sok esetben nem a helyi lakosok, hanem a turisták és a hétvégente érkező nyaralótulajdonsok, melynek hátterében elsősorban jövedelmi különbségek állnak. A magasabb minőségű, kisebb mennyiségben előállított helyi termékek ára ugyanis sok esetben meghaladja azt, amit a helyi lakosok rendszeresen megengedhetnek maguknak. Ahogy egy helyi szakértő fogalmazott, a lakosok döntő többsége, kiemelten a mezőgazdaságból élők

olyan jövedelmi helyzetben vannak, hogy kénytelenek egy diszkont áruházláncban, nyomott áron megvásárolni akár a silányabb terméket is.

Így vagy megveszik az olcsóbb, de általában nem helyi termékeket a nagyáruházakban, vagy „megtermelnek sok mindent a kertben, megvesznek sok dolgot a szomszédaiktól”. Utóbbi informális gyakorlat környezeti szempontból kifejezetten fenntartható lehet, ugyanakkor pont a turizmusból származó bevételi forrásoktól való elszakadást jelenti. Ahogyan egy helyi szakértő fogalmazott, az esetek többségében

akik helyi terméket vesznek, más típusú emberek, mint akik itt laknak.

A fizetőképes kereslet tehát gyakran nem a térség hagyományos lakosságából kerül ki, ami rámutat egy kulcsfontosságú ellentmondásra: a rövid ellátási láncok gazdasági működőképessége sok esetben nem a helyi társadalomra, hanem a kívülről érkező fogyasztókra épül.

Ez a helyzet a fenntarthatóság három (környezeti, gazdasági és társadalmi) dimenziója közötti feszültséget is igazolja. Bár gazdasági szempontból a magasabb hozzáadott értékű helyi termékek jelenthetik a túlélést a termelők számára, társadalmi szempontból azonban azok nem feltétlenül hozzáférhetők a helyi lakosoknak. Környezeti oldalról pedig kérdéses, mennyire tekinthető valóban fenntarthatónak egy olyan rendszer, amelynek fő fogyasztói sokszor messziről érkeznek. 

A helyzetet jól példázza egy, a Káli-medencében működő helyi termelői piac vegyes megítélése is. Azt ugyanis sok szereplő épp a helyi élelmiszerrendszerek mintapéldájaként említette, amely sikeresen megtalálta azt a fizetőképes keresletet, amelynek igénye van a magas minőségű, friss házi termékekre. Ám mivel ennek eredményeképpen a piac hétvégéről hétvégére messzebbről érkező fogyasztói tömegeket mozgat meg, a szakmán belüli más termelői piacok szervezői részéről kritikus hangok jelentek meg:

Nálunk nem szól zene, nem jön kürtős kalácsos, nem jön lángosos, nem hangulatot szeretnénk termelni, hanem valódi élelmiszert biztosítani a vásárlóknak. Én ezekben az élménypiacokban nem látom azt, hogy előmozdítaná a valóságban a helyi élelmiszerfogyasztást.

Összeségében tehát az egyre fontosabbá váló rövid élelmiszer ellátási láncok kialakítása során nemcsak az a kulcskérdés, hogy hogyan lesz helyi élelmiszer, hanem az is legalább ennyire égető, hogy lesznek-e azt megfizetni képes helyi fogyasztók. Hosszútávú gazdasági, társadalmi és környezeti fenntarthatóság ugyanis csak ezek együttes megléte esetén érhető el, túllépve a turizmusfüggő jelenlegi balatoni példákon.