A vízellátás sérülékenysége már 1942-ben nyilvánvalóvá vált, amikor az infrastruktúra károsodása súlyos vízhiányt okozott. A következő évtizedekben az áradások és a vízhiány egyaránt problémát jelentettek, ezért az önállóvá válást követően megkezdődött egy ellenállóbb vízellátási rendszer kiépítése. Ennek eredményeként jött létre a „négy nemzeti csap” stratégiája, amely a vízimportra, a tengervíz sótalanítására, a csapadék összegyűjtésére és a tisztított szennyvíz újrahasználatára támaszkodik - írja a NAK.

Vízimport: az importált víz sokáig a szingapúri vízellátás egyik meghatározó eleme volt. A városállam az 1960-as években két vízbehozatali megállapodást is kötött, amelyek olcsó, kézenfekvő megoldást jelentettek és naponta több millió liter ivóvíz behozatalát tették lehetővé. Az import egy időben a vízellátás mintegy felét biztosította, ugyanakkor ez számottevő külső függőséget jelentett. A cél ezért a vízimport teljes kiváltása 2061-re, amelyet a stratégia másik három elemének fejlesztésével kívánnak elérni.

Tengervíz sótalanítása: a tengervizet fordított ozmózison alapuló membrános eljárással sótalanítják. A módszer lényege, hogy az ozmotikus nyomást meghaladó, mesterséges külső nyomás hatására a víz áthalad a féligáteresztő membránon, miközben a benne lévő oldott sók nagy része visszamarad. Az ország öt sótalanító üzeme jelenleg a vízellátás mintegy 25 százalékát biztosítja, melyet 2060-ra 30 százalékra terveznek növelni. A módszer megbízható, de energiaigényes és csak megfelelő földrajzi adottságok mellett alkalmazható.

Csapadékgyűjtés és -tárolás: Szingapúr területének mintegy kétharmada csapadékvízgyűjtőként működik. A burkolt felületekről és háztetőkről lefolyó vizet csatornákon keresztül 17 tározóba vezetik, ahol további hasznosításra tárolják. Egyes létesítmények egyszerre segítik az édesvíz visszatartását és az árvízi kockázat mérséklését. A vízgyűjtésbe bevont területek arányát 2060-ra akár 90 százalékra növelnék.

Tisztított szennyvíz újrahasználata: a rendszer negyedik eleme a NEWater, amelyet a szennyvíz mikroszűrésével, fordított ozmózissal és UV-fertőtlenítéssel állítanak elő. Az így kezelt víz olyan tisztaságú, hogy mikrochipgyártás során is felhasználható. Az ivóvízellátásba csak kisebb rész kerül, mivel társadalmi elfogadottsága továbbra is korlátozott. A tisztított víz jelenleg az ivóvíz- és ipari vízigény mintegy 30 százalékát fedezi, ezt az arányt 2060-ra 55 százalékra kívánják növelni.

A kínálat bővítését a fogyasztás csökkentése egészíti ki. Országos kampányokkal, pénzügyi ösztönzőkkel, víztakarékos berendezésekkel támogatják a tudatos vízhasználatot. A szivárgások gyors felismerésének és a hálózat folyamatos ellenőrzésének köszönhetően a vízveszteség mintegy 5 százalék, ami jelentősen elmarad a videóban említett, 30 százalék körüli világátlagtól. A szingapúri modell nem másolható le változtatás nélkül, mivel a gazdag, kis területű és sűrűn beépített városállam agrárszektora rendkívül kicsi. A víztakarékosság ösztönzése és a veszteségek csökkentése azonban szinte mindenhol alkalmazható, míg a sótalanításhoz és más költséges technológiákhoz megfelelő természeti és gazdasági feltételek szükségesek. A legfontosabb tanulság, hogy a tudományos fejlesztéseket, a döntéshozatalt és a hosszú távú tervezést összehangolva minden országnak a saját adottságaihoz illeszkedő vízgazdálkodási rendszert kell kialakítania.