Gyorsuló felmelegedés és a megoldás

Az emberi tevékenység okozta felmelegedés 2024-ben elérte a mintegy 1,36 °C-ot az iparosodás előtti szinthez képest, a légköri CO₂ mennyisége pedig 2025-ben 425,6 ppm volt, ami több mint 50 százalékkal magasabb, mint bármikor az elmúlt évszázezredekben. A globális átlag azonban elfedi, hogy egyes régiók jóval rosszabbul állnak. Európa a leggyorsabban melegedő kontinens (1-2 ábrák): az elmúlt évtizedekben nagyjából kétszer olyan gyorsan melegszik, mint a világ átlaga, és a legutóbbi ötéves átlagban már 2,3 °C-kal járt az iparosodás előtti szint felett.

1. ábra: Az európai szárazföldi területeken mért éves felszíni levegőhőmérséklet-eltérések különböző adatsorok alapján, 1900–2024 között (a kezdő év az adatsortól függően változik), az 1991–2020-as referencia-időszak átlagához viszonyítva. Adatok: HadCRUT5, NOAAGlobalTemp, GISTEMP, Berkeley Earth, JRA-3Q, ERA5. Forrás: C3S/ECMWF/WMO.

A Kárpát-medence e felmelegedés frontvonalában van. 

A régió az elmúlt fél évszázadban mintegy 1,1–2,0 °C-ot melegedett, a 20. század folyamán évi átlagban mérhetően csökkent a csapadék, és egyre súlyosabb aszályok jelentkeznek. 2024-ben, de idén is Közép- és Kelet-Európa kifejezetten száraz és rekordmeleg volt. A melegedéssel világszerte gyakoribbá és intenzívebbé váltak a hőhullámok és más időjárási szélsőségek is.

2. ábra: Az éves felszíni levegőhőmérséklet eltérései és szélsőséges értékei 2024-ben Európában. A szélsőséges kategóriák („leghidegebb” és „legmelegebb”) az 1979–2024 közötti időszak rangsorán alapulnak. A többi kategória azt mutatja, hogy a hőmérsékletek hogyan viszonyulnak az 1991–2020-as referencia-időszak alatti eloszláshoz. „Az átlagnál jóval hidegebb/melegebb” – hidegebb/melegebb, mint a hőmérsékletek 90%-a. „Az átlagnál hidegebb/melegebb” – mint a hőmérsékletek 66%-a. „Közel az átlaghoz” – a középső 33%-on belül. Adatok: ERA5. Forrás: C3S/ECMWF.

A problémára kétféle válasz merül fel.

• Az egyik a geomérnökség, mindenekelőtt a napsugárzás egy részének visszaverése (solar radiation management), amely azonban csak a tüneteket volna képes részben elfedni: nem távolítja el a légkörből a CO₂-t, nem állítja meg az óceánok elsavasodását, leállítása után pedig a felmelegedés hirtelen visszatérne.
• A tartós megoldás ezért nem ez, hanem maga a kibocsátáscsökkentés: a felmelegedés megállításának alapfeltétele, hogy elérjük és fenntartsuk a nettó nulla CO₂-kibocsátást, bár azt is fontos hangsúlyozni, hogy ez egyes negatív következményeket, mint pl. a jégtakarók további olvadását és a tengerszint emelkedését nem állítaná meg rövid távon.

Mi az a nettó nulla kibocsátás?

A nettó nulla az az állapot, amelyben egy adott időszak emberi eredetű üvegházgáz-kibocsátását ugyanakkora, szándékos eltávolítás ellensúlyozza, így az emberi tevékenység összességében már nem növeli a légkör CO₂-tartalmát. A „nettó" szó kulcsfontosságú: ez nem azonos az abszolút nullával. Az abszolút (valódi) nulla azt jelentené, hogy egyáltalán nincs kibocsátás. Ez néhány ágazatban (cementgyártás, légi közlekedés, egyes mezőgazdasági folyamatok) belátható időn belül gyakorlatilag elérhetetlen. A nettó nulla épp azért reálisabb cél, mert megengedi, hogy ezek a nehezen leválasztható ágazatok még kibocsássanak, feltéve, hogy ugyanennyit aktívan el is távolítunk a légkörből.

A mérlegbe azonban csak a szándékos emberi eltávolítás számít: az erdősítés, a talajok révén történő szénmegkötés, vagy a közvetlen légköri leválasztás. A természetes óceáni és szárazföldi elnyelők passzív munkája, az a CO₂, amit például az óceánok pusztán a magas légköri koncentráció miatt vesznek fel, a definíció szerint nem számít bele a mérlegbe. Ezek a természetes nyelők mérlegen kívül lassan csökkentik a már felhalmozódott többletet.

Ezen felül két nettó nulla kibocsátást is meg kell különböztetni.

• A CO₂-nettó nulla jó közelítéssel stabilizálná a globális hőmérsékletet,
• a teljes üvegházgáz-nettó nulla, amely a metánt és a többi üvegházgázt is beszámítja, viszont már lassú csökkenést eredményezne.

Ezért egy „2050-re nettó nulla" vállalás csak akkor értelmezhető pontosan, ha megmondjuk, mely gázokra vonatkozik. Egy dolgot tehát érdemes észben tartani: 

a nettó nulla a felmelegedés megállításának feltétele, nem a visszafordításáé.

A hőmérséklet tényleges csökkentéséhez nettó negatív kibocsátás kellene, ahol az eltávolítás mértéke meghaladja az emberi eredetű kibocsátásét.

Hogy alakulna a hőmérséklet a nettó nulla elérése után?

Ez a klímakutatás egyik legélénkebben vizsgált kérdése. Williams és munkatársai egy Föld-rendszermodellben azt találták, hogy a kibocsátás leállítása után a felszíni hőmérséklet még évszázadokig emelkedhet (az ő futtatásukban mintegy 0,6 °C-kal 600 év alatt), mert az óceánok lassuló hőfelvétele miatt átmenetileg a felszín venné fel a többlet hőt. A csökkenés csak ezután, sok évszázad múltán indulna meg.

Az újabb elemzések ezt a képet nagy mértékben árnyalják. Borowiak és munkatársai egy olyan módszerrel, amely kiszűri a természetes ingadozásokat, azt kapták, hogy a CO₂-kibocsátás hirtelen leállítása után 50 évvel a modellek medián hőmérséklet-változása −0,19 °C (a tartomány −0,44 és +0,04 °C közötti). Tehát ez enyhe lehűlést jelentene, és a kilenc vizsgált modellből nyolc ezt jelzi. Tarshish és munkatársai elméleti úton hasonlóra jutottak: ha a leállítás csak a CO₂-re vonatkozik, ennek évszázados léptékű hatása közel nulla (~−0,1 °C), a teljes üvegházgáz-nettó nulla viszont legalább 0,6 °C-os hűlést hozna.

A kép azonban nem teljesen egységes. Lee és munkatársai kimutatták, hogy azonos CO₂-pálya mellett is az északi félteke hőmérséklete százéves időskálán a nettó nulla után újra emelkedhet, attól függően, hogyan áll helyre az atlanti-óceáni áramlási rendszer (AMOC). Vagyis a globális átlag stabilizálódása mögött regionális szétválás húzódhat meg, helyenként újbóli melegedéssel.

A hőhullámok szempontjából viszont kedvező a mérleg. Egy friss tanulmány szerint a nettó nulla CO₂ után a szélsőséges hőség intenzitása nagy valószínűséggel szinte minden szárazföldön mérséklődik, legerősebben az északi félteke mérsékelt övi, sűrűn lakott régióiban, például Észak-Amerikában és Európában.

Összefoglalva tehát, a kutatások egyre inkább egyetértenek abban, hogy 

a CO₂-nettó nulla kibocsátás elérése és fenntartása megállítaná a felmelegedést, a teljes üvegházgáz-nettó nulla pedig enyhén hűthet is.

Hogy utána a hőmérséklet pontosan miként alakul, kissé csökken vagy helyenként ismét nő, az a vizsgált klímamodelltől, a beszámított gázoktól és a korábban kibocsátott mennyiségtől függ.

A buktatók: gyengülő szénelnyelők és éretlen technológiák

A nettó nulla kibocsátás elérése két tényezőn múlhat.

• Az első a természetes szénelnyelők állapota. Az óceán és a szárazföldi bioszféra ma együtt az emberi eredetű szénkibocsátás mintegy felét nyeli el: 2015 és 2024 között az óceánok a kibocsátás nagyjából 29, a szárazföld további 21 százalékát. Azonban a 2025-ös globális szénmérleg adatai szerint a felmelegedés már mérhetően rontja a hatékonyságukat: ugyanebben az időszakban a szárazföldi nyelőt mintegy 25, az óceánit körülbelül 7 százalékkal gyengítette ahhoz képest, amit önmagában a CO₂-koncentráció emelkedése okozna. A szárazföldön a melegedés csökkenti a trópusi növények produkcióját és fokozza a talajlégzést, az óceánokban a melegedő tengervíz egyre kevesebb CO₂-t képes oldani. Tartós összeomlásról azonban egyelőre nem beszélhetünk, az elnyelt arány évtizedek óta viszonylag állandó, de a jel figyelmeztető.
• A második gyenge pont a technológia. A nettó nulla „nettó" része a szándékos CO₂-eltávolításra vonatkozik, ám a mérnöki megoldások, mint pl. a közvetlen légköri leválasztás még gyerekcipőben járnak, és nem skálázhatók a szükséges nagyságrendben. A máig megvalósult aktív eltávolítás túlnyomó része szárazföldi (erdő, talaj), amelyek maguk is sérülékenyek a felmelegedéssel szemben. A „nettó" nulla ígérete tehát olyan technológiák bevonásán is nyugszik, amelyek még korántsem működőképesek.

Van-e esély elérni?

A felmelegedés nagyjából a valaha kibocsátott összes szén mennyiségével arányos, így minden hőmérsékleti célhoz tartozik egy „szénköltségvetés". 2026 elején, 50 százalékos eséllyel ez körülbelül a következőt jelenti: a 1,5 °C-hoz mintegy 170 GtCO₂ maradt, ami a jelenlegi kibocsátás mellett alig 4 évnyi, a 1,7 °C-hoz nagyjából 12 évnyi, a 2 °C-hoz pedig körülbelül 25 évnyi kibocsátást jelent. Nem csak az idő előrehaladtával, de a nyelők fent említett gyengülése miatt is azonban egyre csökken a hátralévő kibocsátható mennyiség, mert minél gyengébbek a nyelők, annál több kibocsátott szén marad a légkörben.

Világos, hogy az előbb említett globális hőmérsékleti limitekhez képest 

a nettó nulla 2050-ig történő eléréséhez évről évre a jelenlegi mintegy 4 százalékával (1,7 Gt CO₂/évvel) kellene csökkenteni a kibocsátást. Ez akkora visszaesést jelentene a kibocsátásban, mint amekkorát a 2020-as COVID-leállás okozott, csak ezt minden évben, tartósan fenn kellene tartani.

Záró gondolatok

A fenti elemzés tanulsága, hogy a nettó nulla elérése jelentős éghajlati és ezen keresztül gazdasági előnyökkel járna. A klímakárok ökonómiája egyértelmű irányba mutat: a mérséklés nélküli („business as usual") felmelegedés a becslések szerint 2100-ra nagyjából 23 százalékkal csökkentheti a Föld átlagos jövedelmét a klímaváltozás nélküli pályához képest. Épp ezért a párizsi célok betartása nemcsak környezeti, hanem gazdaságilag is optimális pálya.

A megfelelő társadalmi és politikai szándék mögötte azonban egyelőre hiányzik: az ENSZ Környezetvédelmi Programjának 2025-ös kibocsátásirés-jelentése szerint a jelenlegi szakpolitikák mintegy 2,8 °C, a bejelentett nemzeti vállalások (NDC-k) pedig 2,3–2,5 °C felé viszik a világot. A 1,5 °C-ra ma mindössze mintegy 21 százalék az esély: ehhez a kibocsátást 2019-hez képest 2035-ig 55 százalékkal kellene visszavágni, miközben a globális kibocsátás valójában még mindig nő.

Mitigáció híján egyelőre marad az egyre gyakrabban emlegetett alkalmazkodás (adaptáció). Csakhogy az alkalmazkodásnak fizikai és élettani korlátai vannak. Az emberiség történelmileg egy szűk hőmérsékleti sávban (az „emberi klímafülkében") összpontosult, a felmelegedés ma már több mint 600 millió embert (a népesség kb. 9 százalékát) szorított ki ebből. A jelenlegi, mintegy 2,7 °C-os pályán a század végére a népesség harmada, 2–4 milliárd ember kerülhet a fülkén kívülre. A valódi kérdés tehát nem pusztán az, meddig „éri meg" cselekedni, hanem hogy milyen mértékű felmelegedéshez tud még egyáltalán alkalmazkodni az emberiség, és mely ponton válik ez tömegek számára fizikailag lehetetlenné.