Hamarosan - a lombhullást követően - eljön az ideje a szabadgyökerű gyümölcsfa oltványok ültetésének. Ilyen a dió is. A diófákat főként a fajtaazonosság és a korábbi termőre fordulás miatt érdemes oltványként ültetni. A magcsemete ültetése kockázatos, mivel nem garantálja a kívánt termésminőséget és későn kezd teremni. Elképzelhető, hogy jó minőségű dió terem rajta, de a nagyobb valószínűség az, hogy a termés alacsonyabb értékű, rosszabbul törhető, vagy kisebb bél-arányú lesz. Ez sok esetben csak tíz év után derül ki. A magoncnak először át kell esnie a juvenilis kor (fiatalkori alak) időszakán, ami általában 8-10 évig tart, mielőtt termést hozna. A magoncok ismeretlen virágzási típusúak lehetnek, ami beporzási problémákat okozhat, és terméskiesést eredményezhet

Az oltványok előnyei

A diófa oltványok használata a termesztésben több lényeges előnnyel jár a magcsemetékkel szemben, mert a diófa rendkívül változékony növény. Magról vetve és felnevelve a csemete tulajdonságai (pl. termés mérete, bél minősége, héj vastagsága, érési ideje, ellenálló képesség) szinte soha nem egyeznek meg az anyafáéval. Az oltványok viszont a kiválasztott, nemesített fajta genetikai klónjai, így garantálják a jó minőségű, kiegyenlített termést. Az oltványok esetében az oltóvessző már „időskori” állapotban van, ezért jóval hamarabb kezd el teremni. Az oltványok ismert fajtájúak, így pontosan tervezhető a beporzás, ami elengedhetetlen a jó terméshez, hiszen a dió idegenbeporzású növény. A dió termőre fordulásának ideje a csemete szaporítási módjától függ.

Az oltott diófák a kiültetéstől számítva általában már 3-4 év után hoznak - először csak kis mennyiségben -terméseket. Értékelhető mennyiséget körülbelül 5-6 éves korukban kezdenek produkálni. A magról nevelt csemeték a fiatalkori állapotuk miatt sokkal később fordulnak termőre, általában 10-12 év is eltelhet, mire az első termés megjelenik rajtuk.

Történelme van

A dió (Juglans regia) az emberiség egyik legősibb és legértékesebb gyümölcse, amely már évezredek óta az étrendünk része, nemcsak íze, hanem kiemelkedő táplálkozási és gyógyhatásai miatt is. Ezt az akár 40 méteres magasságot is elérő fát a történelem során nagy becsben tartották, és magát a termést a bölcsesség és az agyműködés szimbólumának is tekintették, mivel az agyra emlékeztető formájú bél rendkívül gazdag az azt támogató tápanyagokban. A dió története visszanyúlik egészen az ókori civilizációkig. Eredeti elterjedési területe Délkelet-Európától egészen Japánig terjedt, de ma már a világ számos pontján termesztik. Mezopotámiában már i.e. 1754-ben, Hammurapi törvénykönyvében is említik a dió termesztését, ami jól mutatja, mennyire régóta alapvető élelmiszer.

Az ókori görögök és rómaiak is átvették a dió termesztését és fogyasztását, tökéletesítették a fajtákat, és a gasztronómián túl a hagyományos gyógyászatba is beépítették. Az orvostudomány atyja, Hippokratész írásba foglalta a dió gyógyhatásait, külön kiemelve a féreghajtó tulajdonságát. A rómaiak a diófa magját, levelét, de még a kérgét és a zöld burkát is használták gyógyításra, fertőtlenítő, gyulladáscsökkentő és összehúzó hatásai miatt. Európába a Római Birodalom terjesztette el a diót, a modern korba pedig az európai telepesek vitték magukkal Észak-Amerikába az 1700-as években, ahol azóta is fontos alapanyagnak számít.

Híres fajták Magyarországon

Magyarországon évszázadok óta termesztik a diót, és ez idő alatt számos, a hazai klímához jól alkalmazkodó fajtát nemesítettek. Ezek a magyar fajták a nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedőek lehetnek tápanyag-összetétel szempontjából. A legfontosabb magyar nemesítésű fajták közé tartozik többek között a Milotai 10 és az Alsószentiváni 117. Ezeket a fajtákat gyakran vizsgálják a táplálkozási értékük szempontjából, ahol bizonyos esetekben kimutatták, hogy a hazai fajták jelentősen több polifenolt, telített és egyszeresen telítetlen zsírsavat, valamint kalciumot, magnéziumot, foszfort és nátriumot tartalmaztak a más régiókból származó, elterjedt fajtákhoz képest. A Milotai 10 különösen magas beltartalmi értékeket mutatott.

Helyes tárolással megőrizhető a frissessége

A dió értékes olajtartalma miatt viszonylag könnyen megavasodhat, ha nem megfelelően tároljuk. A hosszú távú frissesség kulcsa a száraz, hűvös és sötét helyen történő tárolás. Régen a dió tárolása egyszerűbb volt, a terméseket szárítás után gyakran lazább szövésű zsákokban, a padláson tartották, ahol szellőzött. A szárítás után a héjas diót laza szövésű zsákokban érdemes tartani, hűvös, száraz kamrában vagy pincében. Így akár egy évig is friss maradhat. A dióbél sokkal érzékenyebb. Csak annyit érdemes feltörni, amennyit rövid időn belül felhasználunk.

A megtört diót javasolt légmentesen zárható dobozban, hűtőszekrényben tartani. Nagyobb mennyiségű dióbél tárolására a fagyasztás a legjobb módszer. Akár egészben, akár ledarálva adagoljuk ki a süteményekhez szükséges mennyiségeket, és így hosszú hónapokig megőrzi frissességét és illatát. Ledarálni csak közvetlenül a felhasználás előtt ajánlott, ha nem fagyasztjuk le, mert az olajok a levegővel érintkezve könnyen oxidálódnak és megavasodnak.

Szív- és érrendszeri védelem

Már napi egy marék (kb. 30-50 gramm) dióbél beiktatása is jelentős előnyökkel járhat. A dió kiemelkedő omega-3 zsírsav forrás a növényi eredetű élelmiszerek közül. Ez a többszörösen telítetlen zsírsav elengedhetetlen a szív- és érrendszer egészségéhez. Rendszeres fogyasztása bizonyítottan csökkentheti az LDL („rossz”) koleszterin és a triglicerid szintjét, mérsékelve ezzel az érelmeszesedés és a szívbetegségek kialakulásának kockázatát. Továbbá hozzájárul a normál vérnyomás fenntartásához és javítja az érfalak rugalmasságát. A dió látványosan emlékeztet az emberi agy két féltekéjére, és ez a hasonlóság lehet, hogy nem véletlen: a benne lévő omega-3 zsírsavak és a magas antioxidáns tartalom hatékonyan támogatják az agyműködést.

Kutatások összefüggést találtak a diófogyasztás és a jobb memóriafunkciók, a gyorsabb feldolgozási sebesség, valamint a megnövelt koncentrációs képesség között. Különösen idős felnőtteknél segíthet a szellemi rugalmasság megőrzésében és csökkentheti a demencia kockázatát.

A dió antioxidánsokban gazdagabb, mint sok más csonthéjas, főként az E-vitamin, a melatonin és a polifenolok révén. Ezek az anyagok segítenek felvenni a harcot az oxidatív stresszel és a sejtek öregedésével. A magas polifenol-tartalom gyulladáscsökkentő hatású, ami fontos szerepet játszik a krónikus gyulladások, például a szívbetegségek és bizonyos rákos megbetegedések kockázatának csökkentésében. A dió kiváló rostforrás, amely támogatja az egészséges emésztést. Emellett a kutatások kimutatták, hogy a diófogyasztás javítja a bélmikrobiom egyensúlyát, növeli a jótékony bélbaktériumok mennyiségét, ami kulcsfontosságú az általános egészség és az immunrendszer megfelelő működése szempontjából. Fehérjében gazdag (különösen a növényi alapú étrendet követők számára értékes), és jelentős mennyiségű B1-, B2-, B6-, C-, és E-vitamint tartalmaz.

A dió levele, mint gyógynövény

A szárított, majd leforrázott diólevél teáját gyomor-, és bélhurut, magas vérnyomás, valamint bélférgesség esetén is ajánlották a régi gyógyszerkönyvek, de vértisztító és étvágygerjesztő hatással is bír. Napjainkban a kockázatok miatt belsőleges fogyasztása nem javasolt, de külsőleg alkalmazva is sokféle gyógyhatása van. Forrázata alkalmas bőrkiütések gyógyulásának gyorsítására fürdőként, de az erős teaforrázat torokgyulladáskor kitűnő gargarizáló szer. Belsőleg nagy mennyiségben fogyasztva mérgezést is okozhat juglon tartalma ezért inkább külsőleg alkalmazva érdemes használni. Külsőleg ekcémára, korpás fejbőrre és hajhullásra, visszér-sebekre, szemhéj duzzanatra, mandulagyulladásra és fekélyes sebekre használják. Angliában fejtetű és atka ellen ezzel mostak hajat megelőzésként. Kéz-, és lábizzadásra, rovarcsípésre, bőrgyulladásra, égési sebekre (hidegen!) és kiütésekre jó még. A diólevél fürdő simává és rugalmasság teszi a bőrt, csökkenti a viszketést. Pattanásokra, pikkelysömörre, lábizzadásra, köszvényre, fekélyre is alkalmazták.

Gyógyászati célú felhasználása mellett a konyhában is több érdekesség készülhet belőle, mint a diófasírt, vagy a diótej. A zöld dióból befőtt és lekvár is készül, erre akkor alkalmas, amikor a zöld, még zsenge termés egy tűvel átszúrható. A dió nemcsak egy finom süteményalapanyag, hanem egy évezredes múlttal rendelkező, sokoldalúan felhasználható és rendkívül egészséges táplálék, amelynek rendszeres beépítése az étrendbe a modern tudomány szerint is igazoltan hozzájárul a hosszabb és egészségesebb élethez.