A gyümölcsfák metszése növényélettani alapokon nyugvó, évszázados tapasztalatokra épülő szakmunka, amelyet érdemes komolyan venni. Ennek ellenére az interneten terjedő, gyakran felületes vagy téves tartalmak sokszor félrevezetik a kevésbé tapasztalt gazdálkodókat. A vidéki kertekben, sőt olykor az ültetvényekben is gyakoriak a szakszerűtlenül metszett fák, ami számottevően rontja a terméseredményeket.

A metszés optimális időpontja gyümölcsfajonként eltérő. Az almatermésű gyümölcsfajokat télen és kora tavasszal metsszük, ilyenkor kórtani szempontból még kockázat nélkül dolgozhatunk, de erős fagyban célszerű a munkát felfüggeszteni. A csonthéjas gyümölcsfajok jóval érzékenyebbek: ezeknél a rügyfakadástól a virágzásig tartó időszak a legbiztonságosabb, mert ilyenkor a legkisebb a fertőzésveszély. A késői metszés további előnye, hogy késleltetheti a kihajtást, így mérsékelheti az esetleges tavaszi fagy károsító hatását is.

A metszés módját befolyásolja, hogy házikerti, szórványosan álló fáról vagy intenzív ültetvényről van szó, és nélkülözhetetlen az adott gyümölcsfaj termőrészeinek pontos ismerete. A gyakorlatban három fő metszéstípust különböztetünk meg. A koronaalakító metszést fiatal, nagyjából egy-négy éves fáknál alkalmazzuk. Az első évben erőteljes visszavágással biztosítjuk a megfelelő hajtásképződést, a következő években viszont már inkább ritkítunk: a koronaformába nem illeszkedő vesszőket tőből, csonk nélkül távolítjuk el. Sudaras koronaforma esetén a központi tengelyt lehetőség szerint ne vágjuk vissza; ha a fa túlságosan megnyúlt, álsudarazással, vagyis egy alacsonyabban eredő, függőleges vesszőre történő visszametszéssel korrigáljuk.

Fenntartó metszésre általában a harmadik–negyedik évtől kerül sor, amikor a fa végleges mérete és koronaformája már kialakult. Ennek lényege a korona ritkítása és az elöregedett termővesszők eltávolítása. A koronában a vízszinteshez közel álló vesszőket válogatva hagyjuk meg, mert ezek rakódnak be legjobban termőrészekkel. Az erőteljes vízhajtásokat tőből vágjuk ki, vagy az alapi rügyek kiszakításával távolítsuk el. Csonthéjas gyümölcsfajoknál - különösen őszibaracknál - kizárólag egyéves termővesszőket hagyjunk meg, és mindig a legalsó vázághoz minél közelebb metsszünk vissza, hogy megelőzzük a felkopaszodást. Az ifjító metszést idős, főként házikerti fáknál alkalmazzuk: néhány, már felkopaszodott ágnak az erőteljes visszavágásával javítjuk a korona fényellátottságát, és új termőrészek képződésére ösztönözzük a fát.

A szőlő metszésével nem szabad túl későn kezdeni. Ha a talaj hőmérséklete tartósan 7 Celsius-fok fölé emelkedik, megindul a nedvkeringés, és a metszési felületeken úgynevezett könnyezés lép fel. Ez tápanyagveszteséggel jár, és rügybevakulást idézhet elő. Általános szabály, hogy az új hajtásoknak a tőke termőalapjaihoz minél közelebb elhelyezkedő rügyekből kell fakadniuk, különben a tőke felkopaszodik. A túlterhelt, gyenge vesszőjű tőkéket kétrügyes csapokra metsszük vissza, és gondoskodunk a megfelelő nitrogén-utánpótlásról. Hosszú csapos metszésnél mindig hagyjunk egy kétrügyes biztosítócsapot is, amely segít megelőzni a tőke felkopaszodását.

A két centiméternél nagyobb metszési felületeket - főleg csonthéjas gyümölcsfajoknál és szőlőnél - a vágás után azonnal sebkezelő szerrel kell lezárni a fertőzések megelőzése érdekében. A metszőeszközök legyenek nagyon élesek, hogy tiszta vágási felületet adjanak, és minden egyes növény után fertőtlenítsük őket, így akadályozva meg a kórokozók továbbterjedését.