A változás különösen érzékenyen érinti azokat az állományokat, amelyek vízellátása eleve bizonytalan. A Duna–Tisza közi Homokhátság laza szerkezetű, sok helyen alacsony humusztartalmú homoktalajai kevés vizet képesek a növények számára hozzáférhető formában megtartani. A lehulló csapadék gyorsan elszivárog, miközben a magas hőmérséklet fokozza a párolgást. Ahol a gyökérzet már nem éri el a talajvizet, ott a fák vízellátása szinte kizárólag az aktuális csapadéktól függ. Hosszabb csapadékmentes időszakban ezért rövid idő alatt súlyos talajnedvesség-hiány alakulhat ki.

A vízhiánytól a tömeges pusztulásig

A tartós vízstressz először a fák növekedésének visszaesésében és a korona ritkulásában mutatkozik meg. Romlik a gyökérzet működése, csökken a fotoszintézis, a fa pedig egyre kevesebb energiát tud védekezésre és regenerációra fordítani. Több egymást követő aszályos év után természetes ellenálló képessége olyan mértékben gyengülhet, hogy már nem képes kivédeni a kórokozók és rovarkárosítók támadását. A károsodásban meghatározó szerepet játszhat a Sphaeropsis sapinea – újabb nevén Diplodia sapinea – gombás kórokozó. A faj elsősorban a stresszhatásoknak kitett fenyőkön válhat súlyos károk okozójává: hajtáselhalást, ágelhalást, gyantafolyást, koronaritkulást, végül pedig a fa pusztulását idézheti elő.

A legyengült állományokban különböző, kéreg alatt élő rovarok és egyes szúfajok is könnyebben elszaporodhatnak. Ezeket azonban nem minden esetben helyes a pusztulás elsődleges kiváltóiként értelmezni. Gyakran a tartós vízhiány indítja el az állapotromlást, a kórokozók és károsítók pedig ezt követően gyorsítják fel a folyamatot. A látható tünetek mögött tehát rendszerint összetett ok-okozati lánc húzódik meg.

Nem minden állomány egyformán veszélyeztetett

A károk mértéke erdőrészletenként jelentősen eltérhet. Meghatározó az állomány kora, záródása és egészségi állapota, a talaj víztartó képessége, a domborzati fekvés, a gyökerek számára elérhető vízkészlet, valamint az adott év hőmérsékleti és csapadékviszonyai. Emiatt a fenyvesek jövőjéről sem lehet általános érvényű, minden területre alkalmazható döntést hozni.

Az alföldi fenyők kérdését nem lehet egyszerűen a megtartás vagy a teljes felszámolás ellentétére szűkíteni. Egyes szélsőségesen száraz, gyenge termőhelyeken nagyon szűk azoknak a fafajoknak a köre, amelyek tartósan zárt állományt képesek alkotni. Kedvezőbb vízellátottságú területeken ugyanakkor nagyobb szerepet kaphatnak az adott termőhelyhez illeszkedő őshonos lombos fafajok és az elegyes erdők. A döntéseket minden esetben részletes termőhelyvizsgálatra, az állomány aktuális állapotára és a várható környezeti változásokra kell alapozni.

A súlyosan károsodott erdőkben a beteg, fertőzött vagy balesetveszélyessé vált fák eltávolítása nem halogatható. Bizonyos esetekben az állomány letermelése és mesterséges felújítása válik szükségessé, ami jelentős szakmai és pénzügyi terhet ró az erdőgazdálkodóra. A beavatkozás azonban nem érhet véget a faanyag eltávolításával. A felnyíló területeken gyorsan megjelenhetnek az idegenhonos inváziós növények, köztük a bálványfa és a selyemkóró. Terjedésük akadályozhatja az erdőfelújítást, és további természetvédelmi, illetve gazdálkodási problémákat okozhat.

Az alkalmazkodás lehetséges irányai

A hosszú távú cél olyan változatosabb és ellenállóbb állományok kialakítása, amelyekben az egyes fafajok eltérően reagálnak a hőségre, a vízhiányra, a betegségekre és a károsítókra. Az elegyesség mérsékelheti annak veszélyét, hogy egyetlen szélsőséges esemény vagy kórokozó az egész állományt egyszerre súlyosan érintse. Az alkalmazkodás alapja a termőhely részletes vizsgálatára épülő fafaj- és származásválasztás. Ahol az adottságok lehetővé teszik, növelhető az őshonos lombos fafajok aránya, kialakíthatók elegyesebb, változatos kor- és térszerkezetű állományok, valamint nagyobb szerepet kaphat a természetes felújulás. Fontos a talaj indokolatlan bolygatásának mérséklése, a helyi vízkészletek megőrzése és az állományok egészségi állapotának folyamatos megfigyelése is.

Nem zárható ki, hogy bizonyos területeken a korábbi, teljesen zárt erdőkép hosszú távon már nem tartható fenn. Ilyen helyeken erdőkből, cserjésekből és gyepes élőhelyekből álló mozaikos tájszerkezet jelenthet ökológiailag életképesebb megoldást. Ez nem feltétlenül az erdők szerepének csökkenését jelenti, hanem annak felismerését, hogy a megváltozott környezetben más szerkezetű élőhelyrendszerek biztosíthatják tartósabban a talaj védelmét, a biológiai sokféleséget és a táj működőképességét.

Ezekre a kérdésekre nem adható kizárólag tapasztalati vagy elméleti válasz. Vannak az ágazatok között olyan közös vizsgálatok, amelyek arra irányulnak, hogy a Homokhátság különböző termőhelyein milyen fafajok, származások, állományszerkezetek, felújítási módok és kezelési gyakorlatok lehetnek hosszú távon életképesek. A kutatások a szárazságtűrés mellett a természetes felújulást, a biodiverzitást és az ökoszisztémák ellenálló képességét is értékelik.

Növekvő tűz- és balesetveszély

A pusztuló fenyvesek nemcsak erdővédelmi és gazdasági problémát jelentenek. A kiszáradt fák, az elhalt ágak, a száraz avar és a gyantás növényi részek növelik a tüzek keletkezésének és gyors terjedésének veszélyét. Emellett a letörő ágak és kidőlő fák az erdők látogatói, a közutak és az erdészeti létesítmények számára is kockázatot jelenthetnek. A megelőzéshez hozzátartozik a veszélyeztetett állományok rendszeres ellenőrzése, a tűzpászták karbantartása, a vízvételi lehetőségek biztosítása, valamint az erdészetek, a katasztrófavédelem és az önkéntes tűzoltó szervezetek összehangolt felkészülése.

Nem egyetlen fafaj, hanem az erdei rendszer jövője a kérdés

A tartós hőség és vízhiány nem kizárólag a fenyőket érinti. Minden olyan fafaj veszélybe kerülhet, amelynek vízigénye már nem egyeztethető össze a megváltozott termőhelyi adottságokkal. Az aszály visszavetheti a növekedést és a termésképzést, csökkentheti a magról történő szaporodás erélyét, valamint bizonytalanná teheti a természetes felújulást. A szélsőséges szárazság hatásai még a szárazságtűrő homoki gyepekben is érzékelhetők. A megoldást ezért nem egyetlen „csodafaj” kiválasztásától kell várni. Az alkalmazkodás alapja a helyi adottságok pontos ismerete, a biológiai és szerkezeti változatosság növelése, a víz táji szintű megtartása, valamint a tapasztalatokra és tudományos eredményekre épülő, folyamatosan korrigálható erdőkezelés.

A jövő alföldi erdei várhatóan nem mindenütt fognak ugyanúgy kinézni, mint napjainkban. A feladat olyan alkalmazkodóképes erdei, cserjés és gyepes rendszerek kialakítása és megőrzése, amelyek a szélsőségesebbé váló környezeti feltételek között is képesek ellátni talajvédelmi, természetvédelmi, gazdasági és közjóléti szerepüket.

A címlapkép csak illusztráció.