A városi élet számos előnnyel járhat bizonyos fajok számára. A téli időjárás enyhébb a beépített területeken, ahol a burkolatok és az épületek hőtároló hatása segíti a túlélést. A parkok, kertek, hulladékok és etetők bőséges és folyamatos táplálékforrást biztosítanak. Emellett a városokban gyakran megtalálhatóak zavartalan búvóhelyek, például padlások, pincék vagy elhagyott épületek, melyek ideális menedéket nyújtanak.

A sikeres városlakó fajokat Heltai Miklós, Városi vadgazdálkodás című könyvében, két nagy csoportra osztja: generalistákra és specialistákra. Előbbiek - mint például a varjú, róka vagy patkány - képesek széles táplálkozási spektrumból válogatni, és különféle búvóhelyeket is elfogadnak. A specialisták - mint például bizonyos denevérfajok - csak akkor tudnak megtelepedni, ha számukra megfelelő erőforrások elérhetők. A tágtűrésű fajok különösen sikeresek lehetnek, mivel elviselik a zajt, az ember közelségét, sőt, sokszor éjszakai aktivitásukkal kerülik a zavaró tényezőket.

A városi alkalmazkodás látványos példája a tavi denevér, mely eredetileg vizes élőhelyek odvas fáiban bújt meg, de ezek hiányában egyre gyakrabban költözik be városi épületekbe. Az ilyen típusú kényszerű alkalmazkodás új élőhelyek felfedezéséhez és akár viselkedésbeli változásokhoz is vezethet. Hasonló folyamat figyelhető meg más fajoknál is: a feketerigó mára elhagyta korábbi vándorló életmódját, a házi veréb pedig teljesen alkalmazkodott az ember közelségéhez - ellentétben rokonával, a mezei verébbel.

A városiasodás világszerte hasonló mintázatokat mutat: csökken a fajszám, nő az egyedszám, és bizonyos fajok mindenütt megjelennek. Ennek eredményeként biotikus homogenizáció alakul ki: ugyanazok a fajok - például galambok, varjak, csótányok - élnek a világ különböző nagyvárosaiban. Ez egyes, specializált és endemikus fajok kiszorulásához vezet, amelyek nem képesek alkalmazkodni a mesterséges környezethez.

A városi vadvilág megjelenésével az ember és állat közötti kapcsolat is új szintre lépett. Miközben egyes fajokat kedvelünk (például fecskék, mókusok), másokat elutasítunk vagy félreértünk (denevérek, rókák). Tévhit például, hogy minden kígyó mérges, vagy hogy a magányos őzgida elárvult. Az is gyakori, hogy vadállatokat indokolatlanul etetnek, vagy háziállatként próbálnak tartani őket. Az ismeretek hiánya gyakran félreértésekhez, félelemhez és konfliktushoz vezet. Ezért van szükség tudatos városi vadgazdálkodásra és a lakosság megfelelő tájékoztatására. Az embereknek tudniuk kell, milyen fajok élnek körülöttük, azok viselkedéséről, igényeiről és potenciális károkozásukról. Ha felismerik, hogy egy állat normálisan viselkedik-e, könnyebben tudnak reagálni, és elkerülhetőek a felesleges beavatkozások. Nem minden esetben a vadállatok elűzése a cél - sokkal inkább az, hogy békés együttélés alakuljon ki. A városi vadvilág ugyanis nem csupán jelen van: színesíti, gazdagítja környezetünket és részévé válik mindennapi életünknek.

Az ökológiai szakirodalomban állandó városi ragadozóknak azokat a fajokat tekintik, amelyek szaporodó populációval rendelkeznek az adott városi területen belül. Ezzel szemben a tranziens, azaz rendszeresen áthaladó fajok esetében csupán az egyedek mozgáskörzetének egy része esik a városi környezetre, és nem figyelhetők meg tartós jelenlét vagy szaporodás jelei. A világon ismert 250 ragadozófaj mintegy 14%-a sorolható ebbe a városi jelenlétet mutató kategóriába, akár állandó, akár rendszeresen visszatérő módon.

A városban sikeresen megtelepedő ragadozók közös jellemzője a kiemelkedő alkalmazkodó képesség, különösen a táplálkozás és az élőhely-használat terén. Az ilyen fajok képesek széles forrásbázist kihasználni, változatos táplálékkal élnek, valamint kisebb mozgáskörzettel is jól boldogulnak. Jellemzően kis vagy közepes testtömegűek (1-20 kg), és omnivor, vagyis mindenevő étrendet követnek. Ez az étrendi rugalmasság különösen előnyös a városi környezetben, ahol a természetes táplálékforrások mellett az antropogén eredetű élelem is rendelkezésre áll. A városban élő ragadozók emellett kizárólag szoliter (magányos) táplálkozási stratégiát követnek, mivel az urbánus élőhelyek nem támogatják a csoportos vadászatot.

Példaként említhető a nyest, a vörös róka és a mosómedve, mint sikeresen megtelepedett fajok. Ezzel szemben olyan nagytestű ragadozók, mint a barna medve, a szürke farkas csak esetileg, ideiglenes módon jelennek meg városi környezetben, és nem hoznak létre állandó állományokat. A testméret ebben az esetben nemcsak az ökológiai alkalmazkodást, hanem a humán toleranciát is befolyásolja: a lakosság kevésbé elfogadó a nagytestű fajokkal szemben, ami az előfordulás egyik limitáló tényezőjévé válhat.

Általánosságban elmondható, hogy a városokban a szaporulat nagysága nem feltétlenül nő, azonban a túlélési arány - különösen a fiatal egyedek esetében - gyakran magasabb, mint természetes élőhelyeiken. Ez a ragadozók számára kedvezőbb élettani paraméterekhez és magasabb állománysűrűséghez vezethet.

Összességében látni, hogy a városi emlősragadozók jelenléte egy dinamikusan változó, fajspecifikus alkalmazkodási folyamat eredménye. A városi élőhelyek nemcsak új kihívásokat, hanem lehetőségeket is kínálnak ezeknek a fajoknak, amelyeket megfelelő plaszticitással és viselkedési rugalmassággal képesek kihasználni. A jövőben e jelenség további kutatása és a humán–ragadozó konfliktusok kezelése fontos szerepet kap majd az urbanizálódó ökológiai rendszerek fenntartásában és harmonizálásában.