A kecskék füvet, gyomokat, cserjéket és fiatal hajtásokat fogyasztanak, így olyan köves, meredek területeken is ritkíthatják a növényzetet, ahol gépekkel nehéz vagy lehetetlen elvégezni a bozótirtást. A hosszú, száraz időszakokban éppen ez az aljnövényzet válik az erdőtüzek egyik legfontosabb éghető anyagává. A kecsketartásnak nagy hagyománya volt a dalmáciai karsztvidéken, 1954-ben azonban az akkori jugoszláv hatóságok olyan szabályokat vezettek be, amelyek gyakorlatilag megtiltották a kecskék tartását és legeltetését. Az intézkedést az erdők védelmével indokolták, mert úgy vélték, hogy az állatok túlzott legelése és rágása károsítja a növényzetet, és akadályozza az erdők megújulását.

A kecskeállomány ezt követően nagyrészt eltűnt Dalmáciából, és később sem érte el korábbi nagyságát. Az állatok eltűnésével ugyanakkor megszűnt a növényzet karbantartásának egyik hagyományos módja is.

A dalmáciai területek elbozótosodása azonban nem vezethető vissza kizárólag a kecsketartás korlátozására: ehhez hozzájárult a mezőgazdasági területek elhagyása, a vidéki térségek elnéptelenedése, a földhasználat megváltozása és az éghajlatváltozás is. A kontrollált legeltetés nem helyettesítené a tűzoltókat, a tűzvédelmi utakat, a légi tűzoltást vagy a növényzet gépi eltávolítását, hanem megelőző szerepet tölthetne be - olvasható a Slobodna Dalmacija cikkében. A módszer alkalmazásához szakmai felügyeletre lenne szükség, egyebek mellett meg kellene határozni a legeltetésre kijelölt területeket, az állatok számát és a legeltetés időtartamát, valamint gondoskodni kellene a talaj, az erdők és a biológiai sokféleség védelméről.

A horvát jogszabályok jelenleg lehetővé teszik az állami tulajdonban lévő erdőterületek egy részének legeltetési célú bérbeadását. A 2026 márciusa óta hatályos szabályozás szerint ilyen területeket nyilvános pályázaton legfeljebb tíz évre lehet bérbe venni. A legeltetés tehát nem tiltott, az állatokat azonban nem lehet engedély nélkül állami erdőterületre hajtani.