A magyar tógazdasági haltermelés évszázados hagyományokra épül. Aki egy őszi hajnalon kimegy egy lehalászáshoz, ma is olyan munkafolyamatokkal találkozhat, amelyek alapjai generációk óta alig változtak. A halastó vizének leengedése, a halak halágyba terelése, a hálóhúzás, a halállomány válogatása és szakszerű rakodása olyan tudás, amelyet halászok nemzedékei adtak tovább egymásnak. A technológia sokat fejlődött, de a munka lényege változatlan maradt. A ködös, hideg őszi hajnalokon, vízben és sárban végzett lehalászás ma is komoly fizikai munkát, szakértelmet, összeszokott csapatot és a természet iránti alázatot követel. 

A 2026-os lehalászási szezon azonban a szokásosnál is nehezebb év végére tesz pontot. Az idei aszály és vízhiány ugyanis már nemcsak azt határozta meg, hogy mennyi halat tudtak megtermelni a tógazdaságok, hanem egyre inkább azt is, hogy hol és kinek tudják azt értékesíteni.

Már a lehalászási technológiát is átírja a vízhiány

A tartós vízhiány a tógazdaságok hagyományos üzemrendjét is egyre inkább megváltoztatja. Sok termelő már nem bízik abban, hogy az ősszel leengedett halastó a téli és kora tavaszi csapadékból biztonsággal újratölthető lesz. Emiatt maga a lehalászás is komoly gazdasági döntéssé vált:

érdemes-e ősszel leengedni egy tavat, ha nincs garancia arra, hogy a következő termelési ciklus kezdetére ismét rendelkezésre áll majd a szükséges vízmennyiség?

Az egyik alkalmazkodási lehetőség, hogy a termelő nem halássza le az adott tavat, hanem a vízkészlet megtartása érdekében egy további évig ugyanabban a tóban tartja az állományt. Vízgazdálkodási szempontból ez racionális megoldás, haltermelési oldalról azonban komoly kompromisszumokkal jár. A negyedik életévébe lépő ponty növekedési erélye csökken, miközben a hosszabb ideig folyamatosan üzemelő tóban növekedhet a nem kívánt halfajok, az úgynevezett gyomhalak felszaporodásának kockázata. Ezek táplálékkonkurenciát jelentenek, és ronthatják a természetes táplálék, illetve a kijuttatott takarmány hasznosulását.

Más gazdaságok jelentős többletköltséget vállalnak azért, hogy a lehalászandó tó vizét ne veszítsék el. Ahol a tórendszer műszaki kialakítása lehetővé teszi, elektromos vagy dízelüzemű szivattyúkkal emelik át a vizet egy másik saját halastóba, majd csak ezt követően végzik el a lehalászást.

A víz így a rendszerben marad, az átemelés energiaigénye ugyanakkor jelentősen növelheti a lehalászás költségét.

Idén már ágazati szinten is megkezdődött a lehalászáskor felszabaduló vízkészletek hasznosításának újragondolása. Az Élő Környezetért Felelős Minisztérium, az Országos Vízügyi Főigazgatóság és a Magyar Akvakultúra és Halászati Szakmaközi Szervezet között egyeztetések indultak annak érdekében, hogy a halastavak őszi lehalászása során leengedett víz lehetőség szerint ne távozzon a rendszerből, hanem helyben, a tájban maradjon, és akár ökológiai vízpótlási célokat is szolgálhasson.

A kezdeményezés egy fontos szemléletváltást is jelez. A halastóra nem kizárólag jelentős vízfelhasználóként, hanem a táji vízgazdálkodás egyik lehetséges elemeként is érdemes tekinteni. A halastavi gazdálkodás megfelelő infrastruktúrával és vízügyi együttműködéssel aktív szereplője lehet a víz tájban tartásának és az egyre szűkösebb vízkészletekkel való felelős gazdálkodásnak.

A vízhiány a termelőket és egyik legfontosabb vásárlói körüket is sújtotta

A 2026-os nyári aszály közvetlenül érintette a magyar tógazdaságokat. A csökkenő vízkészletek miatt számos gazdaságban kisebb víztérfogattal kellett fenntartani a termelést. A sekélyebb, gyorsabban felmelegedő víz kedvezőtlenebb oxigénviszonyokat eredményezett, több helyen korlátozni kellett a takarmányozást, ami visszafogta a halak súlygyarapodását, szélsőséges esetekben pedig halpusztuláshoz is vezetett. 

Az aszály hatása azonban nem állt meg a termelő halastavaknál. A vízhiány a tógazdaságok egyik fontos vevői körét jelentő horgászvizeket is súlyosan érintette, így a probléma egyszerre jelent meg a kínálati és a keresleti oldalon.

A MOHOSZ és tagszervezetei által kezelt 954 állóvíz típusú halgazdálkodási vízterület összesen 91,2 ezer hektárt tesz ki. A szervezet nyári felmérésében 424 vízterületről, mintegy 24,5 ezer hektárról érkeztek adatok. A vizsgált vizek többségét valamilyen mértékben érintette a vízhiány, leggyakrabban 21–30 százalék közötti mértékben, de kiszáradásközeli, illetve teljesen kiszáradt víztestek is voltak.

A következmények a halállományban is megjelentek. A felmérésben szereplő vízterületek 19,4 százalékán, összesen 82 vízen fordult elő halpusztulás, amelynek során 39,5 tonna hal pusztult el. További 22 vízterületen 11,7 tonna halat sikerült megmenteni és más, befogadásra alkalmas vízterületre áthelyezni.

A haltermelők számára azonban a vízhiány kevésbé látványos, gazdaságilag mégis rendkívül fontos következménye, hogy szűkült a vevői oldal is. A MOHOSZ adatai alapján már 169 halgazdálkodásra jogosult jelezte, hogy a vízhiány miatt várhatóan nem tudja teljesíteni a 2026-os halgazdálkodási tervben szereplő telepítési kötelezettségét.

Ez különösen érzékenyen érintheti a tógazdaságokat, hiszen az ősz hagyományosan a horgászati célú halértékesítés egyik legfontosabb időszaka. 2023-ban összesen mintegy 5440 tonna hal került a horgászvizekbe, amelyből szeptember és december között 3130 tonnát telepítettek. 2024-ben az éves mennyiség 4070 tonna, az őszi telepítés 2060 tonna volt, míg 2025-ben 4720 tonnából 1960 tonna került az év utolsó négy hónapjában a vizekbe.

Az elmúlt három évben tehát az éves telepítések 42–58 százaléka erre az időszakra koncentrálódott. A 2026-os vízhiány éppen a tógazdaságok egyik meghatározó szezonális piacát találta el.

A MOHOSZ és a MA-HAL által a 2026-os támogatott telepítésekre meghatározott irányár a piaci pontynál 1350 forint/kg + áfa, a horgászati célú kétnyaras pontynál pedig 1480 forint/kg + áfa.

Nem csak Magyarországot sújtotta az aszály, felértékelődhet az export szerepe

A 2026-os vízhiány nem állt meg az országhatáron. A nyári aszály és hőhullámok Csehország több tógazdaságát is súlyosan érintették, különösen Dél-Csehország hagyományosan pontytermelő régiót. A magyar tógazdaságok így sajátos piaci helyzetbe kerültek. Miközben itthon a vízhiány miatt csökkenhet a horgászati célú telepítések iránti kereslet, a környező országok termelési problémái növelhetik a magyar hal iránti külpiaci érdeklődést.

Az export már eddig is fontos értékesítési csatornája volt a magyar halágazatnak. Az AKI adatai szerint a halászati és akvakultúra-termékek exportértéke 2025-ben 10,2 milliárd forintot tett ki.

Termelői visszajelzések alapján Románia irányából élénkülő érdeklődés tapasztalható a magyar élő hal iránt. Ez részben ellensúlyozhatja a hazai horgászati célú telepítések visszaesését, és lehetőséget teremthet az itthon át nem vett állomány értékesítésére.

Az export azonban nem automatikus megoldás. Az élő hal szállítási költsége, a rendelkezésre álló korosztály és méret, a célpiaci árak, valamint a logisztikai távolság egyaránt meghatározza, hogy egy adott tétel gazdaságosan értékesíthető-e külföldön. A diverzifikált értékesítési csatornák jelentősége ugyanakkor egy ilyen évben különösen felértékelődik.

A vízhiány már a piacokat is átrendezi

A 2026-os év újra megmutatta, hogy a vízhiányt az akvakultúrában már nem lehet kizárólag termelési problémaként kezelni. Egyszerre hat arra, hogy mennyi halat lehet megtermelni, és arra is, hogy a hagyományos hazai vevők mekkora mennyiséget képesek befogadni. A magyar tógazdaságok számára ezért a vízbiztonság mellett egyre fontosabbá válhat az értékesítési piacok diverzifikálása. A horgászati célú telepítés továbbra is meghatározó hazai értékesítési csatorna, de a szélsőséges évjáratok megmutatják, hogy azok a gazdaságok lehetnek ellenállóbbak, amelyek több belföldi és exportpiac között képesek rugalmasan mozogni.

Az idei lehalászási szezon többről szól annál, hogy mennyi hal kerül ki ősszel a tavakból. A következő évek egyik legfontosabb kérdése pedig az lesz, hogy rendelkezésre áll-e elegendő víz a hal megtermeléséhez és a befogadásához, és lesz-e megfelelő piac az értékesítéséhez.

Fotók: Timmel Ede