Sokan még mindig átmeneti válságként tekintenek a jelenlegi helyzetre, én azonban egyre inkább úgy látom, hogy egy korszak végéhez érkeztünk. Már nem az a kérdés, hogy mikor tér vissza minden a régi kerékvágásba, hanem az, hogy képesek leszünk-e alkalmazkodni egy teljesen új környezethez.

A hatékonyság évtizedeken keresztül elsősorban a profit növelésének eszköze volt, ma viszont már egészen más a helyzet: a hatékonyság a túlélés feltétele lett. Ez azonban nem csupán modernebb gépeket, precíziós technológiát vagy digitalizációt jelent – ezek nélkülözhetetlenek, de önmagukban már nem elegendők. A következő évek legfontosabb kérdése sokkal inkább a mérethatékonyság lesz. A magyar agráriumban ugyanis még mindig túl sok olyan vállalkozás működik, amely önállóan próbálja megoldani ugyanazokat a problémákat: külön értékesít, külön tárol, külön dolgoz fel és külön épít piacot, miközben a nemzetközi versenytársak régóta integrációkban, termékpályákban és együttműködésekben gondolkodnak.

Meggyőződésem, hogy ma már nemcsak egyéni gazdasági szinten kell versenyképesnek lenni, hanem régiós és termékpálya szintű együttműködésekre van szükség. Az állandó költségek csökkentése, a közös beszerzés, a közös feldolgozás, a közös értékesítés és a nagyobb piaci alkuerő nélkül egyre több gazdaság kerülhet lehetetlen helyzetbe.

Különösen veszélyes, illetve hosszú távon gazdaságilag és stratégiailag sem fenntartható az a modell, amely kizárólag alapanyag-termelésre épül. Ma már valódi kockázatot jelent, ha csak megtermeljük az alapanyagot, majd hagyjuk, hogy a hozzáadott érték máshol keletkezzen. Márpedig Magyarországon éppen ez történik: gabonát, nyerstejet vagy élőállatot exportálunk, miközben magas hozzáadott értékű feldolgozott termékeket importálunk vissza.

A gabona csak egy tünet

Európa idei gabonatermését az Economist tragikusan rossznak minősítette, amelyet a csapadékhiány, a hőstressz és a szélsőséges forróság együttes hatása okozott. Magyarországot külön kiemelik, mint Közép-Európa egyik legnagyobb vesztesét, mintegy 200 milliárd forintos termelési érték-kiesést becsülve, de szerintem ez jelentős alulbecslés. Magyarország ugyanis a normál években 14-15 millió tonna kalászos gabonát és kukoricát termel, idén azonban minden idők egyik legrosszabb termése várható: búzából mintegy 4 millió, egyéb kalászosból 1,5 millió tonna termett, kukoricából pedig örülhetünk, ha elérjük a 3 millió tonnát. Ez összesen mindössze 8-9 millió tonna. Hektáronként 4,5-4,7 tonnás átlagokról beszélünk, amelyek 50 évvel ezelőtti hozamokat idéznek. A hektáronkénti termelési érték sok esetben már az önköltséget sem fedezi, vagyis a hazai gabonatermelés összességében masszívan veszteséges lehet 2026-ban. Ha a hiányzó 6-7 millió tonna termést a jelenlegi európai piaci árakon értékeljük, a veszteség nagyságrendje duplája is lehet az Economist fenti becslésének.

Ám miközben mindenki a gabonatermésre figyel, és évek óta ugyanúgy az aszályt, a vízhiányt és a klímaváltozást emlegeti, már most kibontakozóban van a következő probléma, mégpedig a takarmányellátás.

Az Alföld több térségében már július közepén megkezdődött a kukorica silózása. Ez önmagában is rendkívüli jelenség, hiszen normál évjáratokban a silókukoricát jóval később takarítják be. Most azonban sok helyen nem volt mire várni, hiszen a növény egyszerűen felsült, számos táblán alig fejlődött cső, vagy egyáltalán nem képződött szemtermés. A silókukorica/cirok azonban most elsősorban csak rostot ad, miközben a legfontosabb energiaforrást jelentő keményítő hiányzik belőle, így azt később drága takarmány-alapanyagokkal kell pótolni. Az Alföldön már június végén óriási verseny indult a szálastakarmányért és a szalmáért. És mivel a régió több térségében a saját termelés már nem biztosítja az önellátást, a piacon pánikszerű felvásárlás kezdődött, a bizonytalanság pedig jelentős árfelhajtó tényezővé vált.

Felmerül a kérdés: miért mindig utólag reagálunk? Miért nem készülünk fel előre? Miért nincs olyan regionális koordináció, amely felméri a készleteket, megszervezi az átcsoportosítást vagy ösztönzi a stratégiai takarmánytartalékok kialakítását? Biztos vagyok benne, hogy ezeknek a problémáknak egy része megfelelő szervezéssel kezelhető lenne.

Ha tovább megyünk, már azt is tudni lehet, hogy a kukorica zöldhozamai várhatóan jóval elmaradnak az átlagtól, miközben a már betakarított szenázsok mennyisége és sok esetben minősége is gyengébb a megszokottnál. A szarvasmarha-tartók tehát egyszerre szembesülnek a tömegtakarmány mennyiségi és minőségi hiányával. Ennek következménye az egyre nagyobb arányú vásárolt takarmány felhasználása, ami tovább emeli az önköltséget. Ebben a helyzetben felértékelődik a bioetanol- és keményítőgyártás, valamint az élelmiszeripar melléktermékeinek szerepe, amelyek fontos alternatívát jelenthetnek a takarmányozásban, önmagukban azonban ezek sem képesek megoldani a problémát. A takarmányozásban szinte nélkülözhetetlen szója világpiaci ára ismét emelkedő pályára állt, ami tovább növeli az állattenyésztés költségeit.

Jogosan tesszük fel a kérdést: miért nem termelünk nagyobb arányban saját fehérjenövényeket? Miért nem használjuk ki jobban a szója, a borsó, a lóbab vagy más alternatív fehérjenövények termesztésében rejlő lehetőségeket? Ki kell lépnünk a komfortzónából. A globális piac nem alkalmazkodik hozzánk. Nekünk kell alkalmazkodnunk hozzá.

A tejágazat pontosan megmutatja a problémát

A tejpiacon ugyanez a szerkezeti kiszolgáltatottság rajzolódik ki, hiszen az európai túlkínálat, a kínai kereslet visszaesése, az importnyomás és az erős forint egyszerre rontotta a magyar termelők helyzetét. A nyerstej kilogrammonkénti felvásárlási ára egy év alatt a 200 forintos szintről júniusra 129 forintra esett vissza. Miközben sok gazdaság ma már 70-120 forintos átvételi árakkal szembesül, az önköltség 150-180 forint kilogrammonként. Ez azt jelenti, hogy sok gazdaság hosszú hónapok óta minden egyes kilogramm tej előállításával veszteséget termel. Ez ráadásul nemcsak a tejtermelőket érinti, hiszen a válság végigfut az egész termékpályán, a feldolgozóktól a takarmánygyártókon át egészen a vidéki foglalkoztatásig.

A legnagyobb gond azonban ismét ugyanaz: továbbra is túl nagy arányban exportálunk alapanyagot, miközben a magasabb hozzáadott értékű tejtermékek előállításában még jelentős tartalékaink vannak. 

A sertéságazat sem kivétel

A tejágazat mellett a sertéságazat helyzete is tovább romlott az elmúlt időszakban: a tartósan alacsony felvásárlási árak, az erős forint, a gyenge európai kereslet, az afrikai sertéspestis okozta piaci zavarok, valamint az aszály miatt várható takarmányköltség-emelkedés egyszerre nehezítik a termelők helyzetét. Fontos hangsúlyozni, hogy – a tejágazathoz hasonlóan – a sertéstartás problémái sem kizárólag Magyarországot érintik, hanem egy egész Európára kiterjedő ágazati válság részét képezik, amely több tagállamban is súlyos jövedelmezőségi gondokat okoz. A piaci helyzetet jól jellemzi, hogy az uniós sertéshústermelés egyelőre nem alkalmazkodott a visszaeső kereslethez, miközben Kína – az európai export egyik legfontosabb célpiaca – 2026 első félévében több mint egynegyedével csökkentette sertéshúsimportját. Ennek következtében az európai túlkínálat továbbra is fennmarad, ami tartós nyomást gyakorol a termelői árakra, így a magyar sertéstartók jövedelmezőségére is.

Az agrártárca, a Nemzeti Agrárgazdasági Kamara és a szakmai szervezetek folyamatosan egyeztetnek, és közösen keresik a rendelkezésre álló mozgásteret, a magyar sertéshús piacainak bővítési lehetőségeit, valamint az ágazat finanszírozásának erősítését. Ugyanakkor egyre világosabb, hogy a helyzet kezelése nemcsak hazai intézkedéseket, hanem struktúraváltást valamint uniós szintű, összehangolt válságkezelést is igényel.

Nem mindenki fogja túlélni

Sokan idealistának tartanak, amikor az együttműködés szükségességéről beszélek, én azonban inkább realistának érzem magam. Azt látom, hogy aki a következő években ugyanúgy szeretné működtetni a gazdaságát, mint tíz vagy húsz évvel ezelőtt, miközben nincs megfelelő mérete, nincs speciális végterméke és nincs stabil piaca, annak egyre kevesebb mozgástere marad. Egyszerűen elfogy a tőke. Egy ideig még lehet finanszírozni a veszteségeket, de örökké biztosan nem. 

Ezért ma már nemcsak technológiai fejlesztésekre van szükség, hanem olyan kormányzati ösztönzőkre is, amelyek segítik a termelői integrációkat, a feldolgozóipar fejlesztését, a közös beruházásokat, az exportpiacok bővítését és a magasabb hozzáadott értékű termékek előállítását.

A magyar mezőgazdaságnak egyszerre kell alkalmazkodnia a klímaváltozáshoz, az új fogyasztói igényekhez és a megváltozott nemzetközi piaci környezethez. Ha ezt most nem tesszük meg, nem csupán egy rossz évet hagyunk magunk mögött: az exportfüggőségünk megmarad, a termelői jövedelmek tovább romlanak, egyre több gazdaság tőkéje fogy el, és rövid időn belül a hazai termelők számának csökkenésével kell szembenéznünk.