Az éghajlati viszonyok meghatározzák, hogy egy adott területen milyen növényi kultúrák telepíthetők sikeresen vadföldként. A mikroklíma, amelyet elsősorban az erdősült területek mozaikossága befolyásol, jelentős hatással van a vetés időzítésére, a növények fejlődési ciklusára, a trágyázás és növényvédelem hatékonyságára, valamint az útviszonyokra. Éppen ezért a vetéstervek összeállításakor célszerű legalább 50 évre visszamenő meteorológiai adatokat elemezni.

Különösen fontosak a hőmérsékleti szélsőértékek, a fagyos periódusok hossza, valamint az évi és havi csapadékeloszlás. Ahol a csapadék mennyisége tartósan 500 mm alatt vagy 1000 mm felett van, ott hagyományos vadföldgazdálkodás nem javasolt. Ilyen helyeken legfeljebb évelő, strapabíró növényekből álló vadlegelők létesítése jöhet szóba. A szélviszonyok is befolyásolják a vadföldek alkalmasságát: a hideg, északnyugati szeleknek kitett "hátasföldek" nem csak a növényállományra, hanem a vadállomány komfortérzetére is kedvezőtlenül hatnak.

A domborzati viszonyok szintén kulcsfontosságú tényezők a vadföldek kialakításakor. A lejtés mértéke, iránya és a kitettség befolyásolja a gépi művelhetőség lehetőségét, az utak járhatóságát és a talajerózió kockázatát. Általános szabályként elfogadott, hogy 10%-nál meredekebb lejtésű területeken csak vadlegelő létesíthető, takarmánynövény-termesztés nem. A domborzat okozta vízmosások, dagonyás mélyedések tovább nehezítik az erő- és munkagépek megközelítését, ezzel gátolva a talajművelést, vetést és betakarítást.

Az erdőállomány fa-, cserje- és gyepszintjeinek ismerete nélkülözhetetlen a vadgazdálkodás tervezése során. A flórajárás, az erdőtársulások és a vegetáció típusa árulkodnak a termőhely adottságairól és a lehetséges erdőtípusokról. Például a cseres-tölgyesek és gyertyános-tölgyesek különböző domborzati adottságokhoz kötődnek, a rajtuk végzett vadföldgazdálkodás pedig különféle természetvédelmi és művelési kihívásokkal jár. A vad táplálkozása és taposása következtében az erdőállomány alsó szintjei, valamint az újulat gyakran jelentős károsodást szenvednek. A fiatal erdősítések különösen érzékenyek az ilyen hatásokra. A vadtól védtelen területeken a csemeték visszamaradnak a fejlődésben, kipusztulnak, ennek következtében pedig az elgyomosodás is bekövetkezhet.

A gyorsan terjedő, fényigényes gyomfajok, mint a disznóparéj, libatop vagy a somkóró, kezdetben ugyan szolgálhatnak takarmányul, hosszabb távon azonban versenytársai lehetnek a célként szolgáló növényfajoknak. Az olyan fajok, mint az aszat vagy a gyöngyperje, pedig már táplálkozási szempontból is értéktelenek a vad számára.

Vízellátottság - az életfeltételek záloga

A vadon élő állatok vízigénye összevethető a háziállatokéval – minden kilogramm elfogyasztott takarmány szárazanyagra meghatározott mennyiségű vízfelvételre van szükségük, függetlenül attól, hogy azt mennyi idő alatt fogyasztják el

- írja könyvében Kölüs Gábor. A különböző vadfajok vízigénye jelentősen eltér: míg egy szarvas 5 liter vizet igényel 1 kg száraz takarmányhoz, addig egy nyúl vagy fogoly csupán 1 litert. Ez a vízigény részben a takarmányban lévő úgynevezett vegetációs vízből fedezhető. A szénák és szemes takarmányok 10-20%, míg a zöldtakarmányok, répafélék, silók 60-80% vizet tartalmaznak. Emellett a szervezet saját anyagcseréje is termel kis mennyiségű vizet, de ez csak minimálisan járul hozzá a napi szükséglethez.

A napi átlagos vízszükséglet fajonként változik: egy fácán vagy nyúl 0,2-0,3 litert, egy muflon 2-3 litert, míg egy szarvas akár 15 litert is igényelhet naponta. Fontos, hogy az itatóvíz összetétele is megfelelő legyen: a víz kalcium- és magnéziumtartalma nagyvad számára nem haladhatja meg a 4-6 g/liter, apróvad esetén a 2-3 g/liter értéket, ellenkező esetben hasmenés vagy - különösen muflonoknál - akár elhullás is bekövetkezhet.

A vízhiány súlyos következményekkel járhat: ha a szövetek víztartalmának vesztesége eléri a 8-10%-ot, az állat étvágytalan lesz, ellenálló-képessége csökken. Ha ez a veszteség eléri a 20-22%-ot, az az állat pusztulásához vezethet. Különösen veszélyes a helyzet nyári aszály idején, amikor a zöldtakarmányok elfonnyadnak, a legelők kisülnek, és a természetes vízforrások is kiapadnak. Ilyenkor a vad vagy hosszú távolságokat kénytelen megtenni vízért, vagy elhagyja a területet, és átvándorol a szomszédos kukoricatáblákra, súlyos vadkárt okozva - gyakran még a bőgési időszakra sem tér vissza eredeti élőhelyére.

Sokan tévesen gondolják, hogy a területen lévő dagonyák vagy a csapadékból származó időszakos vízfoltok elegendőek a vad számára. Ezek gyakran csak „könnyező dagonyák”, amelyek kevés iható vizet tartalmaznak, és ráadásul a paraziták melegágyai is lehetnek. Ezek nem pótolják a tényleges ivóvizet, legfeljebb a vad hűtését és külső élősködők elleni védekezését szolgálják.

Mire figyeljünk a vadgazdálkodás tervezési szakaszában?

A vadgazdálkodás tervezési szakaszában tehát részletesen fel kell mérni:

• az állandó víznyerőhelyeket (pl. források, tavak, patakok),
• az időszakos vízgyűjtő lehetőségeket (árkok, vízfolyások, esővíz-tározók),
• az állandó dagonyák meglétét és minőségét.

Ha ezek nem elegendőek a teljes vízszükséglet fedezésére, akkor:

• patakzáró gátakat kell létesíteni a tél végi időszakban,
• kutakat kell fúratni vagy ásatni,
• nyári kánikulában ivóvizet kell szállítani tartálykocsikkal a vaditatókhoz.

A megfelelő vízellátottság nemcsak a vadállomány fizikai állapotának fenntartását szolgálja, hanem hozzájárul az élőhelyhez való hűség megtartásához, csökkenti a kártétel kockázatát, és javítja a populációk szaporodási mutatóit is. A gondosan megtervezett és fenntartott vízellátó rendszer tehát a vadgazdálkodás egyik kulcseleme - különösen az éghajlati szélsőségek fokozódása idején.

Mindezek alapján jól látható, hogy a vadgazdálkodás hosszú távú eredményessége szorosan összefügg a természeti adottságokkal. A vadföldek megfelelő helyének kijelölése, a klimatikus és domborzati viszonyokhoz igazított művelési rendszer kialakítása, valamint a növényzet tudatos kezelése nélkülözhetetlen a fenntartható és gazdaságos vadgazdálkodási gyakorlat megvalósításához. A természet adottságait nem megváltoztatni, hanem megismerni és hozzájuk alkalmazkodni kell - ez a korszerű vadgazdálkodás egyik alapelve.