A Bacillus anthracis baktérium által okozott lépfenére alapvetően a növényevő állatok, közülük pedig főként a kérődzők számítanak igazán fogékonynak, így nem véletlen, hogy Horvátországban is szarvasmarhákat érintett a fertőzés. Az elhullott állatok esetében egyébként a legfeltűnőbb kórbonctani elváltozás a lép megnagyobbodása, innen ered tehát a betegség elnevezése is.  

Ezeknél a megbetegedéseknél a lépben, májban, vesében nagy tömegben elszaporodik a kórokozó és az is feltűnő, hogy az állat lépe többszörösére, akár öt-hatszorosára is megnagyobbodik. Hogy a fertőzésből kívülről mi látszik, abban viszont faji különbségek vannak

– magyarázta az Agrárszektornak Fodor László, az Állatorvostudományi Egyetem Járványtani és Mikrobiológiai Tanszékének egyetemi tanára. Mint mondta, a kórokozó legelés közben, szájon át kerül be az állatba, a véráramába jutás után pedig villámgyorsan, robbanásszerűen képes elszaporodni annak szervezetében.

Ifjú koromban még sok lépfenés esettel találkoztam, és az egyik érdekes jelenség, amit boncoláskor láttam, az az volt, hogy még tele volt az állat bendője. Mindez pedig azt jelezte, hogy az az állat néhány órával korábban még gond nélkül legelt és nem volt semmi baja. Ennek a baktériumnak ez a gyorsaság az egyik különleges tulajdonsága

– emlékezett vissza a szakértő, majd hozzátette: bár a megbetegedett állat a különféle váladékaival üríti a baktériumot, az állatról állatra terjedés nem jellemző, ez a baktérium klasszikusan a környezetből terjed.

Van ráadásul egy – a baktériumok körében is ritkaságnak számító – szuperképessége, ami miatt igen nehezen hat rá az idő vasfoga.

A lépfenét okozó kórokozó egy obligát patogén baktérium, ami a fertőzött állatok szervezetében szeret szaporodni. Ha tehát az állatból kikerül, például valamilyen váladékkal vagy vérrel a környezetbe jut, a talajban nem talál a szaporodásához optimális feltételeket. Ilyenkor tehát spórává alakul, ami egy túlélő formát jelent számára és ennek következtében, talajtípustól függően legalább tíz, de akár 50-60 évig is elvan a talajban

– hangsúlyozta Fodor László, majd megjegyezte: a spóraképzés lényege az, hogy a baktérium sejtplazmája és magja összetömörül és kialakul körülötte egy többrétegű védőréteg, amiben a legfontosabb a spórafal és a spóraköpeny.

Ez egy nagyon jó védelmet biztosít a baktérium számára, hiszen ebben a formában ellenáll a fertőtlenítőszereknek és a hőnek is. Ráadásul ebben az állapotában a spóra biokémiai aktivitása is elhanyagolható, a környezetével nem kommunikál, vizet nem vesz fel, végterméket nem ürít, azaz úgy tűnik, mintha a baktérium "hibernálódna" vagy "téli álmot aludna". Amikor aztán egy ilyen spóra legeléskor egy állat szájába kerül, kicsírázik, vegetatív baktériummá alakul és onnantól úgy szaporodik, mintha mi sem történt volna.

Valószínűleg éppen ez történhetett most Horvátországban is: valamikor baktériumot üríthetett ott egy állat, vagy ami még inkább valószínű, eláshattak ott egy lépfenében elhullott állatot és az abból előkerülő spórák ébredtek most fel az ott legelő szarvasmarhák szervezetében.

Ismét felütötte a fejét a lépfene a szomszédban: ebből még nagy baj lehet

Horvátországban lépfene okozott hirtelen elhullást a szarvasmarha-állományokban.

Mint azt Fodor László hozzátette, az elhullott állatokat korábban gyakran hordták földbe vájt dögkutakba is, és ha azokba lépfenében elpusztult állatok is kerültek, akkor azok a területek akár 50-60 évig fertőzöttek maradhatnak. Sok esetben azonban mára már az sem ismert, pontosan hol voltak ezek a helyek – hiszen azok, akik annak idején elásták az állatokat, már nincsenek közöttünk. És bár a spórák önmagukban ugyan nem képesek mozogni, azokat a talajban mozgó víz mozgása a hajszálcsövesség miatt fel tudja emelni. Hiába ásták tehát egykor mélyre az állatot, a spóra mégis képes felkerülni a felszínre. 

Hasonló történhet áradások után is. Valamikor a 90'-es években volt is emiatt egy nagy kitörésünk az Ipoly mentén. A folyó egy magasabb területről kimosott egy ilyen dögkutat és a víz magával hozta a spórákat.

Az ember sincs biztonságban

Fodor László az Agrárszektornak arról is beszélt, hogy Magyarországon is rendszeresen vannak lépfene esetek, a betegség tehát a szakmában nem számít nagy különlegességnek. Vannak viszont érdekes és tanulságos történetek, amiket érdemes felidézni. Az egyik ilyen az volt, amikor 2014-ben két lépfenével fertőzött szarvasmarhát vágtak le illegálisan, a húsból pedig még a közétkeztetésbe is került. A szerencse a szerencsétlenségben az volt, hogy a húsból készült marharagut jól átfőzték, így az étel elfogyasztásának végül nem lett semmilyen káros következménye.

A beteg állatokkal azonban a telepen vagy a vágás és a feldolgozás során többen is érintkeztek, akik közül többen kórházi ellátást is igényeltek.

Ez az eset azt is jól szemlélteti, hogy a lépfene a beteg állattal való szoros kapcsolat révén – például a beteg állat váladékaival való érintkezéskor vagy az elhullott állat boncolásakor – az embert is képes megfertőzni, így esetenként agrárszakemberek, vágóhídi dolgozók, bőr-, gyapjú- és szőrmefeldolgozó üzemek munkatársai vagy hentesek is megbetegedhetnek.

Mint azt a szakember ennek kapcsán kiemelte, a mezőgazdaságban dolgozó emberek kezén óhatatlanul vannak kisebb sérülések, hámhiányok, a baktérium pedig ezeken keresztül képes bejutni a szervezetbe. Ilyen esetekben helyileg alakul ki egy vérzéses, vizenyős, savókiválással járó, nagyon feltűnő bőrgyulladás, az ún. bőranthrax, ami megfelelő kezelés révén gyógyítható.

Ha a fent említett marharagu nem főtt volna át kellően, az abból fogyasztóknál jó eséllyel bélanthrax alakulhatott volna ki, aminek azonban a tünetei igen általánosak, így az állati megbetegedés tényének ismerete nélkül nehéz megfejteni, mi okozza a problémát. Ha viszont egy állatnak reggel még nincs semmi baja, aztán abbahagyja a kérődzést, majd picit támolyog, bizonytalan lesz a járása, majd összecsuklik és el is pusztul, akkor a szakértő szem viszonylag gyorsan eljut oda, hogy lépfenével van dolga, ilyen hirtelen jövő betegség ugyanis nem sok van – emelte ki a szakértő. Ilyenkor az állomány többi tagját is át szokták vizsgálni, és amelyik állat lázas, azt antibiotikummal kezelik, amelyik pedig egészségesnek tűnik, azt vakcinázzák. 

Lépfene ellen egy abszolút kiváló vakcina létezik, amihez csak igénylés útján lehet hozzájutni, szabad kereskedelmi forgalomban nem kapható, hiszen az állományokat nem szükséges széles körben oltani. Oltásra csak akkor van szükség, ha valahol felbukkan a betegség vagy ha ismerten fertőzött legelőn legeltetik az állatokat.

A mostani horvát eset azonban a déli határunktól nagyjából 400 kilométerre történt, így itthon ehhez kapcsolódóan a magyar gazdáknak nincs teendője. Fontos ugyanakkor betartani az alapvető óvintézkedéseket, és résen kell lenni, ha a betegségre utaló tünetek jelentkeznek, hiszen a lépfene spórái a magyarországi talajokban is szinte bárhol előfordulhatnak.

Fodor László beszélt az Agrárszektornak még egy aggasztó körülményről, mégpedig arról, hogy a lépfene spórája biológiai fegyverként is bevethető. A mai Jekatyerinburg területén működött is egy szovjet katonai üzem, ahol ilyen célra gyártották a Bacillus anthracis spóráit, 1979-ben azonban egy légszűrőt tisztítás után nem szereltek vissza, így a spórák kijutottak a levegőbe. Ennek következtében sok környékbeli ember fertőződött meg tüdőlépfenével és egyes becslések szerint a halálesetek száma a százat is meghaladhatta.

Hasonló eset történt 2001-ben is, nem sokkal a World Trade Center elleni terrortámadás után, amikor a Bacillus anthracis spóráit tartalmazó leveleket küldtek különböző amerikai címzetteknek. A postabontás során a finom por a levegőbe került, melynek következtében legalább 22 fő megbetegedett és öt ember meg is halt. A támadás során felhasznált lépfene-törzsről később kiderült, hogy az az amerikai hadsereg által fejlesztett változat volt, a fő gyanúsított pedig egy amerikai mikrobiológus lett, aki korábban a fejlesztések helyszínéül szolgáló amerikai katonai laboratóriumban dolgozott. Az illető azonban öngyilkos lett, így az ügyben soha nem emeltek ellene hivatalosan vádat.