Sokan követik el azt a hibát, hogy a fák körüli talajt teljesen csupaszon hagyják, pedig a természetben is ritkán találkozni ilyen állapottal. A törzs közvetlen közelében végzett fűnyírás ráadásul komoly veszélyeket rejt, hiszen a fűkasza vagy a fűnyíró könnyen megsértheti a kérget, ami szabad utat enged a gombás és bakteriális fertőzéseknek. Ugyanakkor a túlzottan elburjánzó gyomok és a magas fű is problémát jelenthetnek, mivel a sűrű aljnövényzet értékes vizet és tápanyagot von el a fától, miközben a rágcsálóknak is ideális búvóhelyet nyújt.
Az extrém hőségben a túlságosan alacsonyra, pázsitszerűre nyírt fű is kerülendő. Ilyenkor a védtelen talajfelszín gyorsan felmelegszik, csökken a páratartalom, a gyökérzóna felső rétege pedig kiszárad, ami különösen a sekélyen gyökerező fiatal fákat viseli meg rendkívüli módon.
A leginkább célravezető megoldást a fű magasabban, körülbelül 6–10 centiméteresen hagyása jelenti. Ez a magasság megfelelően árnyékolja a talajt, csökkenti a párolgást, és védi a gyökereket a túlmelegedéstől, miközben a növényzet még nem jelent érdemi konkurenciát a fa vízellátása és tápanyagfelvétele szempontjából.
A nedvesség megtartásának egyik leghatékonyabb eszköze a talajtakarás, vagyis a mulcsozás, amely védi a gyökérzónát és javítja a talaj szerkezetét. Gyakori hiba viszont a túl vastag vagy a törzshöz túl közel halmozott takaróréteg.
Ha a takaróanyag közvetlenül érintkezik a törzzsel, kialakul az úgynevezett "mulcsvulkán", amely felszíni gyökérnövekedést indít el, ez pedig hosszabb távon instabillá teheti a fát a viharokban. A túl vastag, folyamatosan nedves és levegőtlen közeg ráadásul kedvez a gyökérbetegségeknek, a gombás fertőzéseknek és a kártevőknek, de akár a gyökérzet fulladásához is vezethet.
A szakemberek ezért azt javasolják, hogy a mulcsréteg vastagsága 5 és 10 centiméter között legyen, a törzs körül pedig hagyjunk szabadon egy 15–20 centiméteres sávot.
Érdemes időnként ellenőrizni azt is, hogy a takaróanyag, például a fenyőkéreg, a szalma vagy a komposzt nem tömörödött-e össze túlságosan, hiszen a cél a talaj szellőzésének és nedvességének biztosítása, nem pedig a teljes lezárása.
A hagyományos talajtakarás mellett egyre népszerűbb az agroökológiai rendszerekből ismert "élő mulcs" alkalmazása. Ennek során a gyümölcsfa környezetébe alacsony növésű, sűrű és aromás növényeket, például bársonyvirágot, mentát vagy citromfüvet telepítenek. Ezek az élő takarások mérséklik a párolgást, elnyomják a gyomokat, vonzzák a beporzó rovarokat, bizonyos fajtáik pedig a kártevőket is távol tartják.
Rendkívül fontos azonban a tudatosság, mivel az agresszíven terjedő növények az aszályos időszakokban komoly konkurenciát jelenthetnek a vízért folytatott küzdelemben. Ennek elkerülése érdekében érdemes a fa közvetlen törzskörnyékét szabadon hagyni vagy hagyományos mulccsal fedni, és csak a külső zónába telepíteni ezeket a hasznos kísérőnövényeket. Így a talajvédelem, a nedvességmegőrzés és az ökológiai sokféleség anélkül valósul meg, hogy a kísérő növényzet gátolná a gyümölcsfa egészséges fejlődését.
