A vízkészletek megőrzésének – a tározókban történő vízvisszatartás mellett – jelenleg a medertározás az egyik leghatékonyabb módja, így a vízügy részéről elsődleges feladat a csatornarendszerek tározási kapacitásainak maximális kihasználása, a csatornák feltöltése, illetve - ahol lehet - feltöltve tartása. Erre a NAK tavaly év végén is felhívta a figyelmet, valamint az idei év elején arra, hogy nagyobb árhullám esetén a csatornák maximális feltöltése a belvizes területek kiterjedését is növeli.

A hajdúnánási térségben, a Tiszalöki Öntözőrendszer K-III. vízszolgáltatási egységen megvalósult vízvisszatartási célú mintaprojekt általános tapasztalatai a vízügyi igazgatást illetően azt mutatják, hogy a vízügyi ágazat csak a vagyonkezelésében lévő csatornaszakaszon tudja végrehajtani a mederben lévő szabályozott vízvisszatartást (ez esetben több mint 30 km hosszú csatornaszakaszról van szó). A vízszolgáltatási egységhez azonban csatlakoznak úgynevezett harmadlagos művek is, amelyek beintegrálása elengedhetetlen a területi vízszétosztáshoz. Azonban ezen vízilétesítmények meglehetősen vegyes tulajdoni és üzemeltetési viszonyokkal rendelkeznek (önkormányzati, magán stb.), és a gyakran nem megfelelő műszaki állapotuk nem teszi lehetővé a vízvisszatartási funkció ellátását. Az egységes üzemeltetési rend kialakítása pedig további együttműködést kíván.

Emellett a nem kívánt elöntések elkerülése érdekében kiemelt figyelmet kell fordítani a halastavi lecsapolásokra, továbbá a vízvisszatartást az öntöző és kettős működésű csatornák öntözési idényre való felkészítésének figyelembevételével kell végezni. A vízilétesítmények rendeltetésszerű üzemeltetése csakis a megfelelő finanszírozási háttér biztosításával valósulhat meg, ami azért is indokolt, mert a vízrendszerek üzemeltetése nem csak a mezőgazdasági termelők érdeke, hiszen ökológiai szolgáltatást is nyújtanak (vizes élőhely, vaditatás, mikroklíma javítása, talajvízdúsítás, vízhiányos területek vízpótlása stb.), ami közérdek is.

A termelői, gazdálkodói tapasztalatokat illetően elmondható, hogy a mélyfekvésű területeken megnövekedett a termőterület belvízborítottsága, aminek a lehető leghosszabb ideig tűrése később egyértelműen a vízbiztosítást szolgálja. Ehhez mindenképpen szükséges egyrészt a talaj vízvezető és vízbefogadó képességének maximalizálása, szerkezetességének javítása: megfelelő tápanyag-gazdálkodás, a tömörödés és az erózió elleni védekezés. Másrészt a területi vízvisszatartás biztosítása - különösen a mélyfekvésű területeken - mesterségesen kialakított (mikro)tározókban, továbbá vápákban; illetve a megfelelő terület- és tájhasználat. A tavalyi történelmi mértékű aszály után különösen fontos figyelmet fordítani a megfelelő vízgazdálkodásra, amit a klímaváltozás is indokol.