A magyar vízgazdálkodás több mint egy évszázadon át elsősorban a víztöbblet, azaz az árvizek és a belvíz elleni védekezésre fókuszált. A 21. században azonban megfordult a helyzet, és egyre inkább a vízhiány okozza a legsúlyosabb problémát. Ezt a folyamatot jól mutatja a 2026 nyarán kialakult, rekordközeli alacsony vízállás a Dunán, valamint az Alföldet és immár szinte az egész országot sújtó ismétlődő aszályok sora.
A jelenség mögött két fő, egymást erősítő ok húzódik meg. Egyrészt a globális felmelegedés miatt átalakul a csapadék eloszlása, megnőtt a párolgás, és hosszabbak lettek a száraz időszakok. Másrészt folyóink medre évtizedek óta folyamatosan mélyül: a Duna hazai szakaszán az elmúlt hatvan évben átlagosan közel két métert, míg a Tiszán és a Dráván mintegy másfél métert süllyedt a meder. Ez a drasztikus bevágódás a múlt századi folyószabályozások - a medrek szűkítése, a kanyarulatok átvágása -, valamint az ipari kotrások és a folyók felső szakaszán épített vízlépcsők hordalékvisszatartó hatásának egyenes következménye.
Az éghajlatváltozás és a megváltozott folyómedrek együttese olyan kritikus helyzeteket teremthet, mint például a paksi atomerőmű hűtővíz-ellátási nehézségei éppen a legnagyobb kánikula és áramigény idején. Az extrém alacsony vízállás azonban nemcsak az ipart és a hajózást veszélyezteti, hanem csökkenti az ivóvízbázisok biztonságát, akadályozza a talajvíz utánpótlását, fokozza a mezőgazdasági vízhiányt, és hosszú távon tönkreteszi a folyó menti élőhelyeket is.
Fontos megérteni, hogy a most kirívónak tűnő vízhiányos időszakok a jövőben egyre gyakoribbá válnak, így a tervezés és a stratégiaalkotás szintjén is ehhez az új normálishoz kell alkalmazkodnunk. A kiemelt társadalmi érdeklődés miatt gyakran felmerülnek leegyszerűsítő magyarázatok, például az, hogy a vízlépcsők "ellopják" a vizet, vagy épp ellenkezőleg, csodafegyverként oldják meg az aszályt. A valóságban egy műszaki létesítmény nem tud vizet teremteni, sem a csapadék mennyiségét növelni, csupán a meglévő készletek térbeli és időbeli eloszlását szabályozza.
Éppen ezért nem létezik egyetlen, mindenhol alkalmazható univerzális recept. Amikor a hirtelen lezúduló, nagy mennyiségű csapadék megtartására készülünk, sokan hatalmas felszíni tározókra gondolnak, holott a dunai vízrendszerben az ekkora léptékű víztározás szinte kivitelezhetetlen. Magyarország legnagyobb és leghatékonyabb víztárolója valójában maga a talaj. A talajvízszint évtizedes süllyedése miatt egy hatalmas, országosan mintegy 14 köbkilométernyi kiszáradt térfogat alakult ki a föld alatt.
A jövőben a vízvisszatartás elsődleges helyének a talajt kell tekintenünk, kiegészítve ezt a folyók lassításával, az oldaltározókkal és a víz mély fekvésű területekre történő kivezetésével. A sikeres alkalmazkodás kulcsa a folyók természetes viselkedésének helyreállítása, a tájhasználat átalakítása, a hordalékgazdálkodás javítása és a meglévő, vagy éppen új mérnöki létesítmények okos ötvözése. A jövő vízgazdálkodása nem a természet és a műszaki beavatkozások közötti választásról szól, hanem ezek tudományosan megalapozott, a társadalmi, gazdasági és ökológiai szempontokat egyaránt figyelembe vevő összehangolásáról.
